– Szabad prédák az alkotásaid, azt mondod…
– Törekszem nem megmondani senkinek, hogy mit kell látni bennük. Így aztán sokszor olyan meglátásokat hallok a művekről, amelyek engem is elgondolkoztatnak, egészen mást, mint előző nap. Ezért szabad prédák az én alkotásaim. Olyanok szeretnének lenni, mint a pszichológusnál a tintapecsétek: mindenki azt lát bennük, amit tud és amit hoz magával.
– Úgy kerültél az én szemem elé, mint egy kiforrott művész. Ritka, hogy valaki „készen” érkezik meg a közönség elé…
– Nem jöttem én se készen elő. Hosszú folyamat eredménye, ahol most tartok. És remélem, hogy ez a folyamat tovább változik. Az utóbbi 5–6 évben barátkoztam össze azokkal a modern anyagokkal, amelyek lehetővé teszik a mostani alkotásaimat.
– És tudod, hogy hova jutsz? Van saját utad?
– Van utam, de az nem egy előre megszabott út. Az is lehet, hogy idővel megunom, de egyelőre nagyon szeretem ezeket a műgyantából készített légies alkotásokat. Nagyon szeretem, mert ki tudom magam pontosan fejezni általuk. Valahogy úgy kell elképzelni, mint a szürreált: amikor álmodsz valamit, aztán ott marad valami az álmodból. Az utam tehát nem megtervezett út, ami a művészetet illeti. Itt és most próbálok jót alkotni. Mert lehet, hogy egy hónapig semmi sem jut eszembe, s akkor egy hónapig semmit sem csinálok.
– Akkor nincs a napnak egy szakasza, amikor dolgozol…
– Ha nekem vasárnap este jut eszembe valami, akkor megyek, és megcsinálom. Ha most üt szöget valami a fejemben vagy egy érzés most kezd piszkálni, akkor én azt most fogom megcsinálni.
– Egyből megcsinálod?
– Igen, azonnal és egyből próbálom véghez vinni. Persze, van, amit technikailag nem lehet egy leülésből megcsinálni, de a lényeg helyben kell, hogy kialakuljon.
– Miben dolgozol? Főleg műgyantában?
– Sok mindenben: fémben, kőben, műgyantában. Ezek általában olyan komplex munkák, amiket nem lehet egy anyagból megcsinálni. Sok mindenhez kell érteni, például nemrég tanultam meg hegeszteni. Folyamatosan tanulok. A szobrászatban nagyon kell ismerned az anyagokat ahhoz, hogy megálljon egy alkotás, vagy hogy repüljön, szálljon. Próbálom úgy fejleszteni a tudásomat, hogy az egyformán nőjön a képzeletemmel: ha valamit elképzelek, azt tudjam térbe is átvinni.
– Mikor döntöttél úgy, hogy a művészet lesz a pályád?
– Nem is tudom, hogy miért neveznek egy embert művésznek…attól, hogy végzettsége van, vagy attól, hogy abból él?
– Ha engem kérdezel, nekem akkor művész valaki, ha az, amit készít, műalkotás.
– Na. Én ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a művészet időszakos állapot. Senki sem művész egyfolytában. Nálam például az ötlettől a teljes kimerülésig megtett idő körülbelül két óra. Nem nehéz alkotni, de nehéz abba az állapotba kerülni, hogy alkoss. Ez persze befolyásolható. Van, aki ajzószerekből, alkoholból vagy másból próbál ihletet meríteni, én meditálok, és kiürítem az agyamat.
Nem nevezném magam non-stop művésznek. Művész akkor vagyok, amikor alkotok valamit. Persze, ez nem egy hosszan fenntartható állapot, és borzasztóan romboló is lehet. Az is megtörténik, hogy munka közben elszédülök, mert elfelejtek szuszogni, annyira figyelek. Két óra ebben az állapotban nagyon kimerítő. Olyankor nem vagyok családapa, férj, nem vagyok férfi, ember, nem vagyok semmi. Na, akkor vagyok művész.
– Készültél-e tudatosan erre a pályára?
– Ez sosem volt pálya, és most sem az. Ez lételem. Ha visszaemlékszem a hetvenes évekbeli gyerekkoromra, míg a szüleim dolgozni voltak, én a szobrászok műtermeit bújtam. Ahova engedtek, bementem. Mivel látták, hogy érdekel, befogadtak. Vetró Artúr, Gergely István, Benczédi Sándor nyáron kinn, nyitott udvarokon dolgoztak, én pedig bámulgattam, nézegettem ahogy dolgoznak. Később egyre többet foglalkoztam a szobrászattal, de nem azért, mert tudatosan arra készültem volna, hogy ebből karriert csinálok. Most sem tekintem munkának.
– Gandhi, II. János Pál, Kós Károly – arcok, a munkáid között.
– Nagyon szeretem az emberi érzéseket arcokba átörökíteni. Az agyagfejek mögé a saját érzéseimet rejtem el.
– Élő emberekről készítesz képmást?
– Már nem. Volt rá példa, de nem jött ki jól a történet. Én nem törekszem arra, hogy valakinek a fizimiskáját egy az egybe lemásoljam, szeme-füle kerüljön a helyére, s azzal kész. Szeretem azt az érzést is belevinni, amit én látok az illetőben. De az emberek nem szeretik a tükröt.
– Nem dolgozol kiállításra, nem dolgozol rendelésre, nem dolgozol közönségnek. Nem fontos, hogy ismerjenek?
– Én nagyon sokáig éltem dekoráció-készítésből. És jól éltem. De sosem éreztem magam boldognak. Amióta egyedi és őszinte munkákat készítek, azóta felfigyeltek rám. Nagy öröm számomra, ha az emberek megkeresnek és érdeklődnek, de nem ez a célom. Ez csak a hozadéka.
Fotók: Angyalosi Bea, Nemes András Csaba
korábban írtuk
Holló Cs. Kinga: „Bizonytalan helyzetben remek képek születhetnek”
Született képzőművész – ha nem az lenne, utazó bloggerkedne, de az írás és fotózás mellett mindenképp időt szakítana a festésre is. A nagyváradi Holló Cs. Kingával kávéztunk és beszélgettünk alkotásról, tehetségről, a megkerülhetetlen koronavírus-járványról, no meg egy rejtelmes lókutyáról, aki most épp szabadságol, de azt ígérte, visszatér. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. márciusi lapszámában jelent meg.)
