Ezt érdemli ez a könyvecske, ahogy Angica is, az árva kislány a lapok között, aki ölelésre vágyik, figyelemre, szeretésre. Mamója, nagymamája nem ad neki szeretést, a minden gyermeknek kijáró simogatást, ölelést. Az olvasó szíve elfacsarodik, amikor a kislány lyukas fazék szeretne lenni, mert azokat mamó ölelve cipeli ki a tornácra tavasszal, hogy a bennük élő virágok megújuljanak, virágozzanak. A kislány fantáziájának világában tud csak igazán kinyílni, megélni azokat a dolgokat, amiket egy szerető családban felnövekvő gyermek alapból megél. Olyan hangokat, szavakat, hangutánzó szavakat gondol ez a kisleány, amitől az ember fejében, szívében megelevenedik az ő kicsi világa.
még a kékeket is más érzékszervünkkel fogjuk fel, nem a valóságnak megfelelően.
Ezért is egy csoda ez a könyv. Kékek, feketék, sok-sok fekete, hangok, repedések, sóskaíz rézkanálon, amitől sóskább a sóska, hajfonatok piros, fehér szalaggal, feltűzve, kibontva, égnek állva, templomi orgona a karzatban, onnan a fejekre potyogó számjegyek, melyek az énekeket jelölik, narancsospapír, a télifaünnepély a nyújtott en-ekkel, kanyarított é-kkel, megannyi érzés-élmény, gyermeki világ egy nagyobb világban. Szomorú, igen, szívfacsaró, igen, zordon mamó, igen, de
Megérint, befészkelődik a szívünkbe, elhelyezkedik ott, kibélel magának egy jó kis meleg helyet, amitől jó lesz neki. Nem foglal sok helyet, ahogy a polcon sem, csendesen meghúzódik, és valahányszor megölelünk egy gyermeket, elmosolyodik, átmelegszik és megnyugszik.
korábban írtuk
Nem mindig figyelünk kellőképpen egymásra – Grégoire Delacourt: Vágyaim listája
Eredetileg úgy terveztem, hogy az ünnepekre való tekintettel egy könnyed, vidám, esetleg romantikus történetet ajánlok figyelmükbe, de aztán a kezembe akadt ez a könyv… Könnyed is, romantika is van benne, de alapvetően szomorú és fájdalmas.
