Almodóvar alkotása, a 2021-es Párhuzamos anyák egyszerre illeszkedik egy bámulatosan gazdag és sokrétű életműbe, és hoz bele egyfajta frissességet, úgy hogy közben visszanyúl a múlthoz, az alapokhoz is. A film főhősét, Janist, a madridi fényképészt a rendező örök múzsája, Penélope Cruz játssza, oldalán pedig olyan „almodóvari” színészek tűnnek fel, mint például Rossy de Palma.
A film nagyon komplex, és bár látszólag Janis a főszereplője, tulajdonképpen túlmutat egy egyéni sorson. Janis egy munkája során ismer meg egy antropológust, Arturot (Israel Elejalde), akit szeretne meggyőzni, hogy segítsen egy tömegsír feltárásában, felnyitásába nagyanyja szülőfaluja közelében. A szakmai érdeklődés hamar személyes vonzalommal párosul, így pár jelenet múlva Janis már egy kórházban várja, hogy szüljön. Szobatársa a tizenéves Ana, aki szintén gyermeket vár, és akinek várandósságát a saját karrierjével elfoglalt anyja, a gyermek fogantatásának körülményei és a Granadában élő apja egyaránt beárnyékolják.
A két nő egy napon ad életet gyermekének, és ezáltal egyszerre változik meg örökre az életük. Nehéz a filmről spoiler nélkül beszélni, bár nem a történet a legfontosabb – hiszen az kissé spanyolosan szappanoperaszerű, de épp ettől zseniális kiindulási pont.
Janis és Ana kapcsolata, barátsága, viszonya, ami a kórházban töltött közös idővel kezdődik, az érzelmek széles skáláját tárja elénk: mélységet és magasságokat, felmutatva olyan szép és őszinte érzelmeket, mint az együttérzés, empátia. A két nő története egyszerre megdöbbentő, elgondolkodtató és fájdalmas – hála a rendezői zsenialitásnak, a használt eszközöknek, a dramaturgiának, illetve a fantasztikus színészeknek –, a néző számára is átélhető, átérezhető.
Bár az Oscar-jelölések listájára a film kapcsán csak Penélope Cruz neve került fel, mint a legjobb női főszereplő díjára esélyes személy, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Párhuzamos anyák Almodóvarra oly jellemző látványvilágát, a szinte hipnotikus színhasználatot, az erős színek folyton visszatérő kontrasztját, mely tökéletesen illeszkedik a spanyol mentalitáshoz. Janis, Ana és a kontrasztos színek épp elegendőek lennének egy jó filmhez, de a rendező megfejeli ezt, és a bevezetőben is felsejlő téma, a kollektív emlékezet, a Franco-korszak elnyomott traumái által új kapukat nyit meg. Múlt és jelen, emlékezés és felejtés, család és egyén, haza, anyaság kérdéskörét emeli be olyan természetességgel, finomsággal, érzékkel, mint azt kevés alkotó képes megtenni.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.
korábban írtuk
Tabudöntögető: A világ legrosszabb embere
„Azt mondta, retteg az egyedülléttől. Retteg tőle, hogy nélküle éljen. Hogyha majd elmegy, akkor olyan lesz, mint valami kis Bambi a jégen” – meséli a narrátor Julie-ról, Joachim Trier alkotásának hősnőjéről. Julie egy tipikusan olyan figura, akivel egyesek azonnal azonosulnak, mások meg rém idegesítőnek tartják útkeresését.
