A dán-norvég Joachim Trier A világ legrosszabb embere (2021) által megpróbálta megrendezni a hollywood-i romantikus komédiák szókimondó európai változatát, egy tabudöntögető, intellektuális alkotást – és ez részben sikerült is, az eredmény egy néhol vicces, néhol drámai film lett.
A főhős, a Cannes-ban díjazott Renate Reinsve által alakított Julie, az iskola befejezése után folyamatosan keresi az útját, először orvosi egyetemre jár, aztán pszichológusnak tanul, majd fényképész szeretne lenni, később az irodalom érdekli. 30 éves születésnapján úgy fújja el tortáján a gyertyákat, hogy nincs „rendes” állása, se férje, se gyereke, még mindig nem tudja, hogy merre tart, mit akar. Első nagy szerelme a képregényrajzoló Aksel (Anders Danielsen Lie) tizenévvel idősebb nála, így bár intellektuális síkon tökéletesen működik a kapcsolatuk, a gyerekvállalás kérdése és a találkozások negyvenes barátaival gyakran konfliktus forrásai. Akselt a fiatal, laza Eivind (Herbert Nordrum) „váltja”, akivel azonban épp az intellektuális beszélgetések hiányoznak.
Julie keresi a helyét, keresi az útját, és ezáltal a rendező igyekszik megnyugtatni a nézőket (nem csak a harmincas nőket), hogy a keresgélés teljesen rendben van.
Persze, joggal mondhatnánk, hogy 2022-ben már megkésett téma, hisz az elmúlt 5–10 évben már sok alkotás megnyugtatta a nőket, hogy nem muszáj gyereket vállalni, hogy nincs kőbe vésve, hogy hány évesen kell szülni, hogy felvállalhatják a szexuális vágyaikat, de tulajdonképpen nem árt az ismétlés. Ami ma Londonban vagy épp a film helyszínét adó Oslóban „normális”, Csíkszeredában vagy Jászvásáron lehet csak 5–10 év múlva lesz megszokott és elfogadott. A világ legrosszabb embere ezzel együtt sem egy feminista film, bár tény, hogy valószínűleg sokaknak ezen irányvonal miatt lopta be magát a szívébe.
Én nem tudtam azonosulni a főhőssel – bár korban közel állunk –, sokszor idegesített az éretlensége, sőt néha az is felmerült bennem, hogy bezzeg az északi jóléti társadalomban van idő önmagad keresgélni, de nálunk a többségnek nem adatik meg ez a luxus. A film mégis tetszett, épp azért, mert
nemcsak a keresgélésről szól, illetve nem az a lényege, hogy a főhőst rehabilitálja, hanem egyszerűen az életről, nemek, generációk közötti különbségekről, a gyerekkortól fogva cipelt nehézségekről, akadályokról, bánatról, örömről szól, arról, hogy minden ad valamit, valamerre tovább visz.
Néha klisés a film, néha hatásvadász, de Renate Reinsve játéka és a remek operatőri munka ellensúlyozza ezeket. Megér egy filmezős estét.
Cikkünk a Nőileg magazin 2022. áprilisi lapszámában jelent meg.
korábban írtuk
CODA – A „világ”, amit alig ismerünk
A CODA című film váratlan meglepetésként ért a tél végi szürkeségben. Az Oscar-esélyes filmek listáját böngészve lettem figyelmes Sian Heder dráma-komédia műfaji megjelöléssel illetett 2021-es alkotására, melynek – be kell, hogy valljam – kezdetben a címét sem értettem. A CODA az angol child of deaf adults, azaz a siket szülők gyermeke kifejezés rövidítése, és egy összetett „világot” takar. A film ebbe enged betekintést humorral, egy csipetnyi iróniával és éppen kellően adagolt érzelmességgel.
