filmajánló

Lakatos Nóra legújabb alkotása, amely március 19-én debütált a romániai mozikban, szívet melengető és aranyos – bármennyire is szakszerűtlenül hangzik e két jelző.

Nem lehetett könnyű az alkotók dolga, hisz ahogy a főszereplő is mondja, az ellenőröket mindenki utálja. Miért is? Mindössze annyi a bűnük, hogy kérik a jegyünket.

Miközben a diszkókban Tina Turner dalaira lassúztak a fiatalok, 1981. február 11-én a közönség első alkalommal tekinthette meg Szabó István Mephisto című filmjét, amely a következő évben megkapta az első „magyar” Oscar-díjat.

Épp a hazai mozik műsorán fut egy film Pierre Richarddal, a Stéphane Robelin által írt és rendezett A magas, ősz férfi társat keres könnyed humorú filmjében alakít emlékezetest.

A tavasz megújulás. Az utazás önmagunk újrafelfedezése – kissé elcsépelt mondatok, amiket a filmipar is szeret, hiszen a témához kapcsolódóan megannyi film született. Többnyire sablonos, csillámporos, közhelyes alkotások.

Ez a minisorozat minden izgalmas elemet felsorakoztat: van benne ragyogás, magány, divat, pletyka, téboly, dolce vita, igazságtalan és fájdalmas erőszak, feminizmus, Hollywood, Coca-Cola, Pepsi-Cola és rengeteg Viszály (Feud).

Normális ember – s főként nő – napjainkban nem néz westernt, hiszen ezekben a filmekben maximum az idétlen díszletvárosok kurtizánjai nőneműek. Az angolok éppen ezeket a sztereotípiákat rombolja le.

Szexkomédia. A létező legrosszabb skatulya, meghatározás, amit a Minden jót, Leo Grande című filmre ráhúzott már több kritikus, mint ahogy az sem a legjobb irány, hogy a tabudöntögetése miatt sokan a Szürke ötven árnyalatával emlegetik egy lapon. Tény, hogy Sophie Hyde filmje sokszor vicces és megnevettet, és tény, hogy tabut is igyekszik döntögetni, de egyúttal kifinomult, kimért és kicsit drámai is, szóval sokkal összetettebb, mint ahogy sokan leírják.

Sokszor csak egy hajszál választja el a színvonalas zenés filmet a giccses és gagyi próbálkozásoktól, mint ahogy abban is nagyon nehéz megtalálni a középutat, hogy életrajzi film egyszerre legyen egy hommage, tisztelgés a főhőse előtt, és legyen őszinte, a valóságból- és nem csak mítoszokból építkező. Az elmúlt évtizedekben Hollywood nagyokat alkotott a zenés életrajzi filmek területén, elég a Piafot, a Judy-t, A nyughatatlant vagy éppen a Bohém Rapszódiát említeni. Ebbe a sorba illeszkedik a látványvilá

Bár a nyár, a vakációzások időszaka lassan lejárt, a szeptemberi visszarázódás során még szívesen tekintünk vissza a tengerparti élményekre, a napsütéses délutánokra, a napfürdőzésekre, pancsolásokra. Erre ad lehetőséget az HBO Max sorozata, A Fehér Lótusz, melyben egy luxusüdülőhely néhány idegesítő vendégét ismerhetjük meg. Frappánsan megalkotott társadalomkritika.

Bevallom nem volt tervben, hogy leírom ezt a mondatot, főleg nem hónapokkal a premier után, na meg nem egy női magazinban. De akkor is ragaszkodom hozzá – a Top Gun: Mavericket látni kell. Félre kell tenni minden előítéletet, az olyan közhelyeket, hogy egy pasis akciófilm, meg, hogy hatásvadász hollywoodi pénzkidobás. Igen, akciófilm, igen, hatalmas költségvetésű, és igen, ha tízévente egy ilyen filmet néz meg valaki, akkor ez legyen az.

Bevallom, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy eddig csak úgy „elmentem” a Malcolm és Marie mellett, hogy mostanáig nem néztem meg, és azt sem tudom, hogy miért kapott ez a 2021-es alkotás ilyen kis médiafigyelmet. Igaz, nem egy szokványos mozifilm, hanem egy fekete-fehér kétszereplős kamaradráma, melyben a színészeké, az érzelmeké és Rév Marcell operatőr fantasztikus képeié a főszerep.

Pedro Almodóvar spanyol filmrendező alkotásait hajlamosak vagyunk meghökkentő, megbotránkoztató vagy épp polgárpukkasztó művészfilmekként definiálni, beskatulyázni, de a 72 éves rendező művei – egyre inkább – hozzánk szólnak, rólunk szólnak, egyre aktuálisabban, egyre gondolatébresztőbbek.

„Azt mondta, retteg az egyedülléttől. Retteg tőle, hogy nélküle éljen. Hogyha majd elmegy, akkor olyan lesz, mint valami kis Bambi a jégen” – meséli a narrátor Julie-ról, Joachim Trier alkotásának hősnőjéről. Julie egy tipikusan olyan figura, akivel egyesek azonnal azonosulnak, mások meg rém idegesítőnek tartják útkeresését.

A CODA című film váratlan meglepetésként ért a tél végi szürkeségben. Az Oscar-esélyes filmek listáját böngészve lettem figyelmes Sian Heder dráma-komédia műfaji megjelöléssel illetett 2021-es alkotására, melynek – be kell, hogy valljam – kezdetben a címét sem értettem. A CODA az angol child of deaf adults, azaz a siket szülők gyermeke kifejezés rövidítése, és egy összetett „világot” takar. A film ebbe enged betekintést humorral, egy csipetnyi iróniával és éppen kellően adagolt érzelmességgel.

Az elmúlt évtizedekben egyre kedveltebb témává vált Hollywoodban a nagy divatházak, világhírű márkák története, fejlődése. A sort a Coco Chanel életét és munkásságát bemutató filmek kezdték, majd készült film Yves Saint Laurent-ről, sorozat Halstonról, 2021 végén pedig a A Gucci-ház (House of Gucci) című dráma került az érdeklődés középpontjába.

Hollywood, illetve a filmes világ hajlamos inkább az élet napos oldalára koncentrálni. Bár egyre nagyobb a tendencia arra, hogy a kevésbé „kellemes témákat” is vászonra vigyék, a szándék főleg filmek, nem pedig sorozatok szintjén mutatkozik meg. Az Egy szobalány vallomása című Netflixes minisorozat kendőzetlensége, realizmusa által tűnik ki, a létbizonytalanságot mutatja be.

A Netflix bugyrainak mélysége egyre kifürkészhetetlenebb, a streaming szolgáltató kínálatában az értékes, jó, élvezetes alkotások és a leggagyibb szappanoperák bámulatos lazasággal keverednek, a hetvenes évekbeli svéd filmektől a zenés bollywoodi alkotásokig minden van. Ám ebben a rengetegben is felkapja a néző a fejét, ha román alkotást lát a választékban, ráadásul olyat, amit a nézők is jónak vélnek.