filmajánló

Van valami különleges a nyári filmekben. Olyan életérzést közvetítenek, amelyből a hétköznapokban gyakran hiányt szenvedünk.

Nem egy újabb divatos kosztümös sorozat, hanem érzékeny bepillantás egy alkotó elmébe, aki nemcsak ruhákat tervezett, hanem korszakokat rajzolt át. Elegáns, lassú izzású dráma, bátorság, veszteség és makacs szépségvágy, egyetlen életpályában.

A Steve nem csak egy laza darab levezetni a napi fáradalmat, hanem nyomot hagy a nézőben. Az első perctől szorít, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek a stáblista után is ott maradnak velünk. Másnap is, harmadnap is, egy hét múlva is.

Egy kilencvennégy éves hősnő, humor, akció és szívszorító őszinteség: a Thelma nemcsak film az öregségről, hanem megható tisztelgés időseink mindennapi bátorsága előtt.

A streaming platformok széles, változatos választéka ellenére is van, amikor egyszerűen nincs, amit nézzen (ajánljon) az ember. Nyáron a mozik is takaréklángra kapcsolnak, ez a legjobb időszak elővenni valami nem túl újat, mégis üdítően frisset.

Lakatos Nóra legújabb alkotása, amely március 19-én debütált a romániai mozikban, szívet melengető és aranyos – bármennyire is szakszerűtlenül hangzik e két jelző.

Nem lehetett könnyű az alkotók dolga, hisz ahogy a főszereplő is mondja, az ellenőröket mindenki utálja. Miért is? Mindössze annyi a bűnük, hogy kérik a jegyünket.

Miközben a diszkókban Tina Turner dalaira lassúztak a fiatalok, 1981. február 11-én a közönség első alkalommal tekinthette meg Szabó István Mephisto című filmjét, amely a következő évben megkapta az első „magyar” Oscar-díjat.

Épp a hazai mozik műsorán fut egy film Pierre Richarddal, a Stéphane Robelin által írt és rendezett A magas, ősz férfi társat keres könnyed humorú filmjében alakít emlékezetest.

A tavasz megújulás. Az utazás önmagunk újrafelfedezése – kissé elcsépelt mondatok, amiket a filmipar is szeret, hiszen a témához kapcsolódóan megannyi film született. Többnyire sablonos, csillámporos, közhelyes alkotások.

Ez a minisorozat minden izgalmas elemet felsorakoztat: van benne ragyogás, magány, divat, pletyka, téboly, dolce vita, igazságtalan és fájdalmas erőszak, feminizmus, Hollywood, Coca-Cola, Pepsi-Cola és rengeteg Viszály (Feud).

Normális ember – s főként nő – napjainkban nem néz westernt, hiszen ezekben a filmekben maximum az idétlen díszletvárosok kurtizánjai nőneműek. Az angolok éppen ezeket a sztereotípiákat rombolja le.

Tabudöntögetése miatt sokan A szürke ötven árnyalatával emlegetik egy lapon. Sophie Hyde filmje sokszor megnevettet, és tabut is igyekszik döntögetni, de kifinomult, kimért és kicsit drámai is, szóval sokkal összetettebb, mint ahogy sokan leírják.

Sokszor csak egy hajszál választja el a színvonalas zenés filmet a giccses és gagyi próbálkozásoktól, mint ahogy abban is nagyon nehéz megtalálni a középutat, hogy életrajzi film egyszerre legyen egy hommage, tisztelgés a főhőse előtt, és legyen őszinte, a valóságból- és nem csak mítoszokból építkező. Az elmúlt évtizedekben Hollywood nagyokat alkotott a zenés életrajzi filmek területén, elég a Piafot, a Judy-t, A nyughatatlant vagy éppen a Bohém Rapszódiát említeni. Ebbe a sorba illeszkedik a látványvilá

Bár a nyár, a vakációzások időszaka lassan lejárt, a szeptemberi visszarázódás során még szívesen tekintünk vissza a tengerparti élményekre, a napsütéses délutánokra, a napfürdőzésekre, pancsolásokra. Erre ad lehetőséget az HBO Max sorozata, A Fehér Lótusz, melyben egy luxusüdülőhely néhány idegesítő vendégét ismerhetjük meg. Frappánsan megalkotott társadalomkritika.

Bevallom nem volt tervben, hogy leírom ezt a mondatot, főleg nem hónapokkal a premier után, na meg nem egy női magazinban. De akkor is ragaszkodom hozzá – a Top Gun: Mavericket látni kell. Félre kell tenni minden előítéletet, az olyan közhelyeket, hogy egy pasis akciófilm, meg, hogy hatásvadász hollywoodi pénzkidobás. Igen, akciófilm, igen, hatalmas költségvetésű, és igen, ha tízévente egy ilyen filmet néz meg valaki, akkor ez legyen az.

Bevallom, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy eddig csak úgy „elmentem” a Malcolm és Marie mellett, hogy mostanáig nem néztem meg, és azt sem tudom, hogy miért kapott ez a 2021-es alkotás ilyen kis médiafigyelmet. Igaz, nem egy szokványos mozifilm, hanem egy fekete-fehér kétszereplős kamaradráma, melyben a színészeké, az érzelmeké és Rév Marcell operatőr fantasztikus képeié a főszerep.

Pedro Almodóvar spanyol filmrendező alkotásait hajlamosak vagyunk meghökkentő, megbotránkoztató vagy épp polgárpukkasztó művészfilmekként definiálni, beskatulyázni, de a 72 éves rendező művei – egyre inkább – hozzánk szólnak, rólunk szólnak, egyre aktuálisabban, egyre gondolatébresztőbbek.