• Fotó: Kiss Bea
– 2007-ben jött létre az Aradi Kamaraszínház, és kicsit olyan, mintha ezen belül két színház működne: egy élvezeti színház a művészeknek, és egy, ami a nagyközönségnek szól. Mit gondolsz erről a kettősségről?
– Úgy gondolom, ez a kettősség az egyik feltétele annak, hogy színház működhessen a szórványban. Nyilvánvaló, hogy nem nyomhatjuk le folyamatosan az aradi nézők torkán azt a műfajt, amit mi csinálunk, azaz a fesztivál-előadásainkat. Ugyanakkor
egy magyar színházban kell, hogy legyen musical, operett, vidám és kicsit komolyabb próza, tehát szükség van könnyed, népszerű előadásokra,
amelyek mellett a néző elviseli azt a néhány élvezeti és kísérleti színházi produkciót is, amit mi a magunkénak érzünk. Viszont nem lenne nézőnk, ha csak olyan produkciók lennének műsoron, mint a Rudolf Hess tízparancsolata, a Sex, drugs, gods & rock’n’roll, a Kean, a Tündéri vagy a Rosenkrantz és Guildenstern halott.
– Képes lennél-e olyan színházat vezetni, amelyik csak operettel és musicallel foglalkozik?
– Ha ezen múlna, hogy a gyermekeimnek tudok-e kenyeret venni, akkor igen, mindenképpen. Viszont hiányozna a színházcsinálás.
– Mi volt az elképzelés, amikor létrehoztátok a színházat: a népnek szóljon vagy nektek szóljon?
– Igazából beleugrottunk a mély vízbe 2007-ben. Akkoriban csak kisebb, stúdióelőadásaink voltak. A nézők ki voltak éhezve a színházra, és nagyon hamar rájöttünk arra, hogy melyek a nézői igények Aradon. Nagyon szeretik az operettet, a vígjátékot, a sztárszínészeket, hiszen
ne felejtsük el, hogy Aradon szinte minden fontos magyar színész megfordult.
A kezdetektől fogva rendkívül fontosnak tartottuk, hogy az aradiak élőben lássanak olyan híres Kossuth-díjas színészeket, mint például a nemrég elhunyt Haumann Péter, aki 2016-ban volt az Aradi Kamaraszínház vendége.
– Fellépett itt Mácsai Pál, Kulka János, Eszenyi Enikő, Trill Zsolt, Hernádi Judit és hosszasan folytathatnánk a sort. Nem gondolod, hogy túl magasra raktátok a mércét?
– Lehet, hogy igen, és talán az aradi nézők el vannak kényeztetve a többi erdélyi vagy partiumi közönséghez képest. Egy évadban átlagosan tíz új produkciót láthatnak, plusz még a stúdióelőadások. Sok kitűnő nagy színész játszott nálunk. És remélem, ez így marad a jövőben is.
• Fotó: Gombos Wilhelm Doru
– A kamaraszínház saját produkciói zömében monodrámák Harsányi Attilával a főszerepben. A Miskolci Nemzeti Színház és az Aradi Kamaraszínház meghatározó tagja nemrég három monodrámát játszott végig ugyanazon az estén, keresztmetszetét adva a kamaraszínház csaknem két évtizedes alkotói útjának. Hogyan születnek ezek az előadások?
– Általában közösen döntünk. Addig kutakodunk, addig küldözgetjük a darabokat egymásnak Harsányi Attilával, amíg rátalálunk arra, amit szeretnénk. A legújabb előadásunk, a Kean esetében például megvolt a szövegkönyv, az alaphelyzet nagyon érdekesnek tűnt, nagyon tetszett a sztori, és a próbafolyamat során annyiszor módosítottuk az eredeti szöveget, hogy szinte egy új darabot írtunk.
– A Harsányi–Tapasztó páros első közös munkája a Rudolf Hess tízparancsolata című előadás, amely lassan húszéves, és napjainkban is sikereket ér el különböző fesztiválokon. Milyen érzés ez számodra?
– Szerintem ez azt mutatja, hogy jól indultunk, hogy egymásra találtunk Attilával. Szenzációs érzés, hogy az előadásunk majdnem húsz évet megélt. Harsányi egyébként kilencvenhárom éves koráig fogja játszani, hiszen Rudolf Hess kilencvenhárom évesen halt meg a spandaui börtönben. Nyilván nem fogunk tudni ezres sorozatot produkálni, mint például a Madách Színház Macskák előadása, de így is nagy öröm számunkra, és jó látni, ahogy közben érik az előadás.
– Többnyire te rendezed a kamaraszínház saját előadásait. Miért nem hívtok meg más rendezőket?
– Ez főként pénz kérdése, de például Kézdi Imola Shirley Valentine című önálló előadását Porogi Dorka rendezte. És itt volt Sandu Grecu is, a Kisinyovi Nemzeti Színház igazgatója. A rendezők viszont pénzbe kerülnek, és mi legtöbbször nagyon kevés pénzből hozunk létre egy-egy előadást.
– A rendezés mellett színészként is színpadra állsz. Melyik feladat áll közelebb hozzád?
– Iszonyatosan szeretek színpadon lenni, de nagyon szeretek rendezni is. Elsősorban azért játszom, hogy ne felejtsem el a másik oldalt, hogy milyen nehéz ott állni a színpadon.
– Legutóbb a Moldovai Köztársaságban, Kisinyovban állítottad színpadra Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékát. Rendezőként mi jelentett nehézséget számodra?
– Mindig nagyon nehéz belekezdeni egy előadásba, főleg egy új társulattal. Megterhelő számomra, amikor bekerülök egy teljesen új közegbe, ahol nagyon magasak az elvárások velem szemben, hiszen azért hívnak, hogy csináljak egy jó előadást. Közben tudom, hogy a színházra nincs recept. Kisinyovban fantasztikus társulattal dolgoztam együtt, a mai napig imádom őket, de az első napok nagyon megviseltek. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, akit öt-hat évesen elküldtek táborba, életében először a szülei nélkül.
Fontos számomra, hogy valamiféleképpen megszeressem mindegyik színészt, ellenkező esetben nem tudok dolgozni velük.
Harsányi Attilával viszont már teljesen más kapcsolatot alakítottunk ki. Vele sokszor úgy telnek a próbák, hogy ha valami nem megy, akkor megállunk, beszélgetünk, elmegyünk meginni egy-két sört, és ezek a szünetek sokszor segítenek haladni a munkában. De ezt nem engedhetem meg magamnak egy idegen társulattal. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy beszélgettünk, söröztünk a színészekkel, aztán már nem tudtam kordában tartani őket. Ilyenkor nincs helye a haveri kapcsolatnak, és igyekszem ezt a határt betartani. Másképp dolgozom viszont az Aradi Kamaraszínház tagjaival, Harsányi Attilával vagy Balog Jóskával, Éder Enikővel vagy Fekete Rékával, Tege Tónival. Ismerjük egymás minden bogarát. Azt is tudjuk, hogy kinek mi lesz az első mondata, amikor például autóba ülünk, és elindulunk egy turnéra.
– És ilyenkor neked mi az első mondatod?
– Mikor állunk meg cigizni?
– Melyik színházban rendeznél szívesen, és mit?
– Először inkább arra válaszolok, hogy hol nem mernék rendezni. Kolozsváron például nem mernék, de nem is fognak hívni, hála istennek. Igazándiból a bukaresti Bulandra Színházban szeretnék rendezni, mert nagyon szeretem az ottani hangulatot, jó színházat csinálnak, jók a színészek, de azt hiszem, szívesen rendeznék bármelyik bukaresti román színházban. Szeretném színpadra vinni Molnár Ferenc remekművét, a Liliomot, ezen kívül sok Shakespeare-darabokat, mint a III. Richárd vagy a Hamlet, és minél több Csehovot, ő a kedvenc szerzőm.
• Fotó: Gombos Wilhelm Doru
– Jó kapcsolatot ápoltok a román színházi szakmával, számos romániai fesztiválon felléptek, sőt, díjakat kaptok. Miért olyan fontos a román színházi világ az Aradi Kamaraszínház számára?
– Talán azért mert Aradon működünk, együtt élünk a román közösséggel. Én egyébként is azt érzem, hogy a román színházi szakma jó szemmel nézi és befogadta az erdélyi magyar színházi szakmát. Ugyanakkor
itt, Aradon azt tapasztaltam, hogy a mindenkori aradi román politikai elit mindig is értékelte a színházunkat.
Jó fényt vet ránk, hogy az előadásaink telt házzal mennek, és szakmai elismeréseket kapunk itthonról és Magyarországról is. Természetesen szükségünk van a politikai támogatásra is, hogy a helyi RMDSZ kilobbizza a működésünkhöz szükséges pénzügyi forrásokat.
• Fotó: Gombos Wilhelm Doru
– De valaki beleszól abba, hogy milyen előadást hívtok meg?
– Nem, soha senki nem szólt bele abba, hogy milyen előadást csinálunk vagy hívunk meg Aradra. Ennek ellenére nem nevezném függetlennek magunkat.
Akkor lennénk függetlenek, ha teljes mértékben megállnánk a saját lábunkon.
Ha nem támogatna az aradi önkormányzat, ha nem kapnánk magyarországi minisztériumi támogatást a Bethlen Gábor Alaptól vagy a Nemzeti Kulturális Alaptól, akkor holnap bezárhatnánk a színházat, vége lenne. Pontosan ezért vigyázunk arra, hogy megőrizzük az egyensúlyt a repertoáron, hiszen közpénzeket kapunk, amelyek elköltése felelősséggel jár, és ezért elszámolással tartozunk.
– És hogyan kerülhet be valaki a társulat tagjai közé?
– Sok levelet kapunk, sok fiatal színész jelentkezik, de nálunk véletlenszerűen történik minden. Előfordul, hogy valakit meghívunk egy darabba, és itt ragad. Kezdettől fogva az aradi állami színház termeiben játszunk. Sajnos, nem tudunk biztosat ígérni a munkatársaknak, ezért nem hazardírozunk. Talán minden megváltozik, ha lesz egyszer egy saját épületünk, és lesz önálló gazdálkodásunk. 2007 óta erre vágyunk, és szerintem sikerülni fog megvalósítani az álmunkat.
