Nagymama, mit mondanál, ha ma látnál engem?

Gyakran eszembe jut, néha még beszélek is hozzá. Már több mint tíz éve itthagyott minket, egy délután, csendesen hátradőlve a déli pihenéshez használt kanapéján. Ahogy tavaszodik, a hangok, illatok még elevenebben hozzák vissza a régi nyarak hangulatát. Ha a nagyszüleimre gondolok, vegyes érzelmek és gondolatok kerítenek hatalmukba: látom az életük árnyoldalát, de érzem a magam biztonságát. Mert ez az első, ami eszembe jut: nyugalom, biztonság.

Szinte felfoghatatlan, ahogy öregeink” ezt megteremtették számunkra olyan időkben, amikor nem volt kényelem, nem volt egzisztencia, nem voltak álmok. Munka volt és fegyelem. 

A gyerekkori nyaraim emléke mindig hozzájuk köt, s ebben a legintenzívebben  a nyári szénacsinálás él most. 

Lázadoztam a vakációs munka ellen, de mihelyt útra keltünk villával, gereblyével a kézben, a kényszer érzete elmúlt.

Legtöbbször a Bükk alá vittek, egy jó meredek oldalba. Ugráltam, mint egy kecskegida, hol elől jártam, hol lemaradtam, szemmel kellett tartani. Munkára fogtak, de nem köteleztek, ha elfáradtam, bármikor abbahagyhattam. Rendszerint nagy kedvvel fogtam meg a gereblyét (a villát nem engedték), mert azt csinálhattam, mint a nagyok. Büszkeséggel töltött el, ha láttam az eredményt, ha hasznosnak éreztem, amit csinálok, és ezáltal magamat. Ideig-óráig, persze.

Több mint húsz éve, nagymama, unoka és dédunoka

Közben még felmásztam három fára, kergettem a pillangókat, és bosszantottam mamáékat. Egyszer még a lábamba is sikerült beleállítani a villát, addig lábatlankodtam körülöttük. Ma úgy élnek bennem ezek a napok, mint bohókás, boldog békeidő. 

Azt érzem, soha nem eszem már olyan, a napon átmelegedett szalonnát vagy füstölt kolbászt, mint ott, a szénaboglya oldalában falatozva, délidőben. Elégedetten, biztonságban.

Mama mellett természetes volt a munka, hogy a dolgokat csinálni kell. Persze, nem minden rózsaszín, hiszen arra is emlékszem, hogy milyenek voltak azok a munkás kezek és lábak, hogy mit jelenthetett egy életen át nap mint nap csak tenni a dolgodat, panasz nélkül, összeszorított ajkakkal. Nyavalygás nélkül. Bizonyosság nélkül, de valamiféle kitartó hittel. 

Hirdetés

Sokszor eszembe jut, mit mondanál, ha most látnál engem, nagymama. Mit mondanál arra, ahogyan élünk, amiken problémázunk?  A ti sorsotokra nem vágyunk, de észrevesszük, hogy nekünk mennyivel több adatott?

Kiemelt kép: Shutterstock

 

Készült a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. támogatásával.