Ne verd a kutyádat (se), te állat!

Szokásos útvonalunkat járjuk, a már jól ismert kutya-pajtásokkal: Milóval, az éjfekete spániel keverékkel, Elzával, a nyakigláb, tigris és zsiráf ötvözetére emlékeztető, mentett kutyával. Elhagyott telek mellett visz az utunk, kedves kölyökkutya lakja be néhány hónapja. Sétánkat látva, ő is kedvet kap a rohangálásra.

A kertben szanaszét szórt szemét, műanyag szatyrok, ételes dobozok hevernek, szétráncigálta az unatkozó kutya. Tákolt ketrecén megkopott műanyag banner a tető, a napsütéstől, esőtől az óvja. Panaszos ugatással köszönt onnan naponta, fel-felugrálva, a szabadulást próbálva, hiába. Ezúttal azonban a ketrecén kívül, a kerítés mellett szaladgál a mieinkkel, belül rohangál, míg a mieink kint hancúroznak. Mikor a játék vágya tetőfokára hág, laza könnyedséggel ugrik ki a roskadozó kerítés túloldalára, a szabad játéklehetőséget kínáló utcára. 

Boldogan szaladgál a nyurga kis kamasz, immár egyenértékűnek érzi magát a kényeztetett kanapékutyákkal: játszanak és futnak, futnak, mintha az egyedüllét hosszú hónapjai nem is lettek volna. 

A gazda nevét nem tudjuk, de hamar kinyomozzuk, ki tudja. Messengeren hívjuk, jöjjön, mert hozzánk csapódott a kutyája. Négy perc múlva ott terem, láthatóan nem örül a kutya szökésének. Nem a telken lakik, csak a kutyát tartja az elhagyott udvarban. Megköszöni, hogy befogtuk, azzal elindulnak haza. Vissza a telekre, ami nem mondható otthonnak. Öt perc sem múlik, amikor a távolban felsejlik a hazaindult kiskamasz, sprintben kel át a hídon, irány a körforgalom, majd a Rákóczi utca. Gazda két perc múlva a nyomában, immár vörös fejjel, láthatóan nagyon ideges a bosszúság miatt. „Nem láttátok merre ment? Úgy megverem, mint a lovat!” „Semmire nem megoldás a verés! – mondom neki, de az indulattól már nem hallja. Tíz perc múlva immár ketten jönnek, gazda őrülten dühös, köszönésre se futja. 

Az imént még életvidám, bohó kiskamaszt immár pórázon vonszolja, rettenetes félelmet, szorongást és szomorúságot sugall a kutya testtartása: szinte csúszik a földön, farka maga alá húzva, mintha nem is ő lett volna a pár perce még peckesen ugrándozó, jókedvű kiskutya. 

Nagyon kikaphatott szegény – beszéljük nyomban, nem láttuk, de erre enged következtetni a kutya testbeszéde. A gazda elborult dühe ugyancsak ezt sugallja. Persze, megeshet, csak gyengéd ejnye-bejnye volt, hisz nem láttam. De a máskor energikus kiskamasz két nap múlva is alig bír lábra állni, középkorú férfi emeli, hiába. Csuklik vissza…

*

Másnaptól rövid lánc a nyakában, a vége a ketrec tetejéhez rögzítve. Jöttünkre ugrana kifele, de a lánc nem hagyja. Bármelyik percben felakad – szörnyülködünk kutyásokul hárman. Minek az ilyennek állat? – kérdezzük egymástól a tehetetlenség fájó súlyával, miközben négylábú pajtásunk szívszaggatón ugat. Ez a pasi néhány éve már lemondott a korábbi (harci) kutyájáról, bevallása szerint „nem bírt vele”– véleményezi már a Sétatér szája. Törvényileg szabályozott a lánc hossza, állatrendőrség jön létre Romániában – olvasom már a nap híreit átfutva. 

Nem való mindenkinek gyermek, és nem való mindenkinek kutya. Miért hisszük, hogy a verésnek van bárminemű pedagógiai haszna? Vajon magánügy, ami házon belül történik, s szemeket behunyva, semmi felelőssége nincs a környezetnek, az ezt elnéző társadalomnak?
Hirdetés

Gyakran kritizálom én is a fejlett nyugati társadalmakat, a számomra már-már túlzott toleranciát, a konfrontációkerülést, és mindazt, amivel nálunk „elébb” járnak. Azt minden esetre eltanulnám tőlük, törvényileg szabályozva, hogy legyen alkalmassághoz kötve a kutyatartás vagy legalább tiltsák el az állattartástól, aki nem alkalmas. Koppintottam, igen, én is néhányszor a kutyám orrára, s amikor szarba fetrengett, egyetlen egyszer rá is suhintottam a pórázzal. Tudom, látom, hogy kisgyerekek popsijára is a szülők olykor rácsapnak. De van különbség e között és, hogy úgy megverem, mint a lovat… Mindannyian mondunk ilyeneket, talán meg is tesszük gondolatban. De ez nem juthat(na) el a tettig! 

A brutalitás, a megfélemlítés, a könyörtelen verés nem pedagógia!

Ismerek olyan nőt, akit gyerekként meztelenül, nadrágszíjjal vert az apja. Pszichológustól pszichológusig jár, szinte hiába: kitörölhetetlen lelki sebei vannak. A (gyaníthatóan) megvert kutyát sem nézhettem tétlenül, szóltam a rendfenntartóknak: legalább a lánc méretét ellenőrizzék, megfelel-e az előírásoknak. Szegény pajtás azóta is felülről rögzített láncról szemlél minket, szabadon sétálókat, olyan szomorúsággal szemében, hogy az állatbarát szív megszakad. 

Igen, legyen hatékonyan működő állatrendőrség, mert nagyobb állatok vagyunk mi, emberek, mint akiket láncon tartunk „csak állat” címszóval.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: