Száz év élettapasztalata: a legnagyobb bajban is számíthatunk valakire

„Ott álltam az ajtóban, s azon gondolkoztam, ha bekopogok, vajon, ki nyitja ki? Vajon él-e anyám s apám, ki lakik a házunkban, mi van a családdal” – ekképpen emlékezik vissza Lukács Antal arra a napra, amikor 23 évesen, 25 hónap elteltével hazatért a frontról Csíksomlyóra. Lukács Antal nemrégiben töltötte be a századik esztendejét, jó kedéllyel, derűsen mesél a háborúról, a hadifogság időszakáról, a szeretet, az odafigyelés megtartó erejéről. Nehézségekkel, nélkülözésekkel teli életút pajkossággal, derűvel fűszerezve.
Hirdetés

„Annyi jót és annyi szépet kívántak a születésnapomon, hogy ha az Isten is meghallgatja, még egy pár nappal tovább éltet” – nevet jóízűen Lukács Antal, amikor csíksomlyói otthonában fogad. A polcon a századik születésnapra kiállított oklevelek mellett Anti bácsi legidősebb bátyjának gyermekkori fényképe áll, ő az, aki a második világháborúban orosz fogságba esett, és soha nem tért haza.  

Mindenkinek van őrangyala

„Réges-régen egy ember mesélte, hogy mivel életveszélyes munkája volt, magas darun dolgozott, egy építkezésen, mielőtt felment a magasba a daruval, minden alkalommal imádkozott, és arra kérte az őrangyalát, hogy segítse meg. Én ezt a történetet sosem felejtettem el. Csakugyan 

minden emberben meg kell legyen az az érzés, hogy a legnagyobb bajban számíthat valakire. 

Az Isten rendel egy őrangyalt az ember mellé, hogy vigyázzon rá” – vallja Lukács Antal, és ebben benne van az elmúlt száz esztendő minden élettapasztalata. Derekasan megdolgozott az őrangyala – értünk egyet – hiszen Anti bácsi olyan nehéz esztendőket hagyott maga mögött, hogy sokszor maga is elcsodálkozik, hogy megérte a száz évet. 

Fogságból haza

Lukács Antal 1923. április 27-én született Csíksomlyón. Asztalosnak tanult, 17 évesen pedig Budapestre ment szerencsét próbálni, ám mivel mestere keveset fizetett és sokat dolgoztatta, a hadiüzemben vállalt munkát. Ma is fogja a fejét, amikor eszébe jut, milyen nehezen lehetett onnan megszabadulni, neki is csak székely furfanggal sikerült: itthonról küldött dokumentumokkal igazolta, hogy apja munkaképtelen, és idehaza nincs, aki megművelje a földeket. Nehezen sikerült abban az időben kézbesíteni az életmentő levelet, késve is kapta kézhez, így 

a székely legénykét a Magyar Királyi Rendőrség letartóztatta, és egy hétre magánzárkára ítélte. 

1943-ban tért haza Budapestről, egy év múlva – a családból negyedikként – megkapta a katonai behívót, és bevonult az Első Székely Hegyi Tüzér pótosztályhoz. 1944 októberében Horthy kapitulációja már Sopron közelében érte, és itt élte meg élete legdrámaibb eseményét is, amikor tanúja volt annak a hatalmas pusztításnak, amivel Sopron bombázása járt. Csapattestével Nyugat-Németországba küldték egy kiképzésre, ott esett brit hadifogságba. 

Először Belgiumban volt fogolytáborban, majd Nagy-Britanniába került egy zárt munkatáborba. 

„Amilyen rossznak láttuk a helyzetet, pont olyan jó lett. 3500 kalória volt az ott lakó foglyok napi adagja, s azt minden nap megkaptuk. Édes Jóistenem, annyit adtak s olyan finomat! Megalakult a belső parancsnokság, a konyhai személyzet, én az asztalosműhelybe kerültem. Olyan másfél évet húztunk le ott, hogy mondhatom hizlalda volt. Istenem, a katonaságnál milyen halálfélelemben éltünk, s fogolyként, megalázott emberekként, milyen életünk volt” – sopánkodik még most is, s cinkos mosollyal jegyzi meg, hogy nehogy osztályellenesnek nyilvánítsák, 

hazatérte után sokáig nem mert mesélni arról, hogy milyen jó élete volt egy ideig a nyugati fogságban. 

De csak egy ideig, ugyanis mivel több száz magyar fogolytársával együtt azt kérték, szállítsák őket haza, Németországba vitték, s ott átadták az angol megszálló hadseregnek. Nehéz munkát végeztek, éheztek, muszáj volt megszökni – magyarázza, s miután egy sikeres szökés terve bejutott a táborba, eltökélt szándékává vált a szökés. Végül egy németül is tudó magyarországi fogolytársával együtt szöktek meg Németországból, az angol zóna zárt fogolytáborából, 

veszélyes és kalandos úton Stuttgartba jutottak, ahol munkát kaptak, majd – a munkaadó közbenjárásával – német állampolgárságot. 

Itt bukkantak egy magyar tiszti fogolytáborra, segítségükkel kerültek fel a későbbiekben egy olyan teherautóra, amely a Passau-i elbocsátó fogolytáborba szállított hadifoglyokat, akiket onnan már hivatalos formában engedtek haza. Foglyok százai indultak el Passauból szerelvényeken Magyarország felé. Az országba lépve, Kaposváron egy vizsgálótáborban – ahol azt vizsgálták, volt-e valaki Szálasi önkéntes katonája, a hunyadista önkéntes hadsereg tagja – megkapta az elbocsátó igazolványt és az utazási engedélyt, hogy hazatérhessen Romániába. Budapesten csatlakozott a Romániába tartó fogolycsoporthoz, hatósági kísérettel érkezett Aradra, ahol újabb-, utazásra felhatalmazó iratot kapott, és innen már egyenes út vezetett Csíksomlyóra. „Amíg haza nem értem, senki ismerőst nem láttam, 

nem volt, akitől megkérdezzem, hogy Somlyón van-e még ép ház, élnek-e a szüleim. 

Megérkeztem a kapuba, az udvaron egy kicsi fehér kutya fogadott. Elcsodálkoztam, Istenem, nekünk mindig nagy kutyáink voltak, vajon ki lakik itt, ki nyit nekem ajtót. El sem lehet mondani, milyen érzés volt. Bekopogtam, s hallom mostoha anyám hangját, azt kérdezi, ki az? Annyit mondtam, én vagyok. Többet nem is tudtam mondani. Jöttek, nyitották az ajtót, egymás nyakába borultunk, egy szót sem tudtunk szólni, úgy sírtunk mint a kicsi gyermek. 

Édesapám, ki hiányzik a családból? – kérdeztem. Jóska bátyád, őt várjuk haza – válaszolta. Szegényt várhattuk, de soha nem jött. 

24 éves korában meghalt Oroszországban, a Krím-félszigeten van eltemetve.” 

A munka éltet és erőt ad

Nehéz idők, szűkös esztendők következtek – folytatja a visszaemlékezést – aszállyal, éhezéssel, ő pedig sok mindenhez hozzálátott a megélhetésért. Kacag amikor eszébe jut, „feketézett a pálinkával, kukoricával”, de volt kémény-adószedő is, akit bizony, a nagy szegénységben sehol sem fogadtak jó szívvel. Az ötvenes évek elején családot alapított, ma is abban a házban él, ahol száz évvel ezelőtt született. Feleségével két gyermeket neveltek fel, négy unokája és két dédunokája van. 

És ha valaki arról kérdezi, hogy melyek voltak élete legszebb pillanatai, gondolkodás nélkül mondja: gyermekei, unokái, dédunokái születése.  

A Városi Közszolgáltatási Vállalattól (IGO) 24 év munkaviszony után vonult nyugdíjba. Szakmáját tekintve, asztalosmester volt, szeretett is a fával dolgozni, sokszor feledtette vele búját, baját. „Azt mondják, a munka élteti az embert, s ebben nagy igazság van” – mosolyog. „Amint a fogságból hazatértem, egy asztalosműhelyt építettem az udvaron, s ha valamilyen bánatom volt, kimentem a műhelybe, nekikezdtem a munkának, s egyszer csak azt vettem észre, hogy minden bánatom eltűnt. Mintha újjászülettem volna. 

Mikor valamit megcsináltam, leültem, s gyönyörködtem benne.”

Egy életen át tartó hobbija volt az autó, az autózás. Ma is érvényes jogosítványa van, de néhány éve már nem ül be a volán mögé. Fiatalkorában kedvelte a sportot, egy rövid ideig bokszolt. 

Hirdetés

Ha a hitünk megmarad, mi is megmaradunk

Mindenkinek vannak nehézségei, örömei az életben – jegyzi meg Anti bácsi – de az fontos, hogy a rosszból is tanulni tudjunk, és a hitünket ne veszítsük el. „Sokat tanultam az emberi sorsból. Amikor a legnagyobb bombázás volt, 

amikor hulltak körülöttünk a bombák, amikor menekültünk, éheztünk, szenvedtünk, akkor is valahogy benne volt a gondolataimban, hogy kell legyen remény a megmenekülésre. Az Isten csodálatos. 

Volt egy kedves szomszédasszonyom, aki azt mondta egyszer, amikor egy kicsit el voltam csüggedve, hogy ne búslakodjak, mert az Istennek vannak csodái. Gondolkoztam, vajon engem fog-e érinteni a csoda? Most azt mondom, hogy igaza volt, vannak az Istennek csodái. Annyi minden megtörtént velem, s ma még itt vagyok, ez egy különösen nagy csoda. És igen, a sok nehézség ellenére is azt mondom, hogy van értelme az életnek, van öröm benne” – fogalmazza meg a legnemesebb egyszerűséggel útravaló gondolatait.  

Megélni a pillanatot

Két alkalommal érzékenyül el beszélgetésünk során: amikor édesanyja, majd felesége elvesztése kerül szóba. Hároméves volt – meséli – amikor édesanyja agyvérzést kapott, ágynak esett, és kilencéves, amikor 44 éves korában meghalt. „Édesanyai szeretetet egyáltalán nem kaptam, ez életemet végigkísérte, s ezt hiányolom” – érzékenyül el. Aztán Rozáliát, a feleségét emlegeti, aki 89 éves korában hunyt el, másfél évvel ezelőtt. 

Csaknem hetven évet voltak házasok, együtt voltak jóban, rosszban, 

s bár néha náluk is „zörgött a kanál”, mindvégig tisztelettel és szeretettel voltak egymás iránt. Igazi társak voltak, akik a legnagyobb bajban is kiálltak egymás mellett. „112 nap után hazaengedtek a kórházból, s azt mondta az orvos, kíméletes életmódra-, pihenésre- és megfelelő, jó táplálkozásra van szükség. Amit az asszony akkor megtett értem, azt sosem tudtam neki megköszönni. Inkább ő nem evett, csak nekem legyen jó. 

Nemcsak a dínomdánomban kell szeressük egymást, hanem a legnehezebb helyzetben is. 

Amikor ő is nagy beteg volt, én is mindent megtettem érte” – elevenedik meg a másfél évvel ezelőtt elhunyt Rozália alakja. 

Hogy mennyire fontos, hogy az élet apró ajándékainak gyermeki szívvel örvendeni tudjunk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Anti bácsi emlékei. Sok a száz év, sok mindenre nem emlékszik, s talán olyan dolgokat is elfelejtett, amelyeket nem szabadott volna – szabadkozik. De annak a napnak az emléke örökre a szívébe vésődött, amikor elkészültek a házfelújítással. „Amikor a házhoz hozzáépítettük a szobát, úgy, ahogy tudtuk, berendeztük, kívülről olyan szépen le volt festve, hogy azt mondták, ebben az utcában ez a legszebb ház. A szobában felkapcsoltuk a csillárt, ketten a feleségemmel kiültünk az utcára, a sánc szélére, és néztük a házat. 

Hatalmas volt az örömünk, hogy ezt a közös célt elértük” – mosolyog, és látni rajta, újra átéli a pillanatot. 

Hiányzik a felesége – jegyzi meg szinte csak magának. Századik születésnapjára összegyűlt a család, a közös fotón ott mosolyognak az unokák, dédunokák. „Mondtam is, hogy egyvalaki hiányzik innen nagyon, s jó lenne azt a családi képet úgy megcsinálni, hogy tudjuk az asszonyt rávarázsolni” – érzékenyül el.

A százéves Lukács Antal kiváló szellemi frissességnek örvend, napirenden van a világ dolgaival, rádiót hallgat, újságot olvas, könnyedén kezeli a tabletet. 37 éves volt, amikor egy kórházi kezelés során háromperces klinikai halálból sikerült visszahozni. 

„Milyen jót tett a szívemnek az a három perc pihenés” – nevet. 

Hogy mi a hosszú élet titka, azt maga sem tudja. Isteni titok – csapja össze a kezét. „Biztosan sokan azt gondolják, hogy nem lehetett rossz sorsa egy olyan embernek, aki megéri a száz esztendőt. Pedig amilyen életem volt, csoda, hogy itt vagyok” – búcsúzik Anti bácsi.

Fotó: Mihály László

Nagy Ágnes: „Itthon nem voltam bankár, se egyetemi tanár – itthon anyuka és feleség voltam”

Hirdetés