1989 előtt főleg pionír táborok léteztek, amelyek a szülőknek minimális anyagi megterhelést jelentettek. Pedagógus édesapám nyári feladatai közé tartozott legalább egy-két táboroztatás – gyakran édesanyám hasonló kötelezettségeit is bevállalta – egyetlen egy pionír táborba én is elkísértem az utolsó nyáron, 1989-ben. Arad megyébe, Odvosig utaztunk vonattal, két hétig, a Konopi grófi kastély udvarán 200 felsőháromszéki pionír állt négyszögbe minden reggel – kivéve engem.
A Maros partra jártunk fürödni (ma biztosan nagy bajba kerülne egy táborszervező ezért, de akkor ez senkinek nem szúrta a szemét), Máriaradnára, Lippára és mindenfelé kirándultunk, volt tábori karnevál, táncverseny, énekversenyek.
Emeletes ágyak, harmincan egy szobában, fogkrémmel való alvó szobatárs-tetoválás és minden volt, természetesen, de a legkisebb hétéveshez szerintem negyede sem jutott el…
Emlékeim szerint egy pedagógus 30–50 gyermeket kísért. A ‘60-es ‘70-es évek generációi biztosan nosztalgiával tekintenek vissza erre az időszakra. Ezen kívül pedig ugyanúgy telt a nyár, ahogyan az iskolaévekben a délutánok: önállóan szervezett programok, bandázás, kulcs a nyakban, kicsi házimunka, kisebb testvérről gondoskodás stb.
1990–2000 között a pionírtáborok által hagyott űrt magyarországi kirándulások töltötték ki,
ha a faluban, városban akadt lelkes pedagógus, néptáncoktató, kórusvezető, edző, aki közösségi feladatnak élte meg, és a testvértelepülések, testvér néptánccsoportok, kint élő rokonok, barátok segítségével buszos kirándulásokat szervezett. Ebből már bőven volt részünk nekünk, a ‘80-as évek gyermekeinek is. Kisiskolásként minden nyarat a Balatonon töltöttem iskolatársaimmal, majd később néptáncos barátaimmal, középiskolásként a színikörrel, kórusokkal, néptánccsoporttal keresztül-kasul utaztuk Magyarországot.
Emlékeim szerint a szülőknek kevés pénzbe kerültek ezek a táborok, mivel vagy családoknál voltunk elszállásolva, vagy iskolák nyáron megüresedett kollégiumi szobáiban, s ezt főként a bennünket vendégül látó települések önkormányzatai, alapítványai biztosították.
2000–2015 között már kellő távolságban lévén a pionírtáborok emlékeitől, új reneszánszát kezdte élni a nyári táborok világa. És most már nemcsak fürdés, kirándulás volt a fő cél, hanem nyelvtábor, fotótábor, angoltábor és persze kézműves táborok. Az elmúlt években pedig mintegy professzionalizálódni látszik ez a szegmens: szakmailag egyre igényesebb,
egyre vagányabb, tematikailag letisztult táborok kerülnek megszervezésre, amelyet alapvetően a városon élő középosztály engedhet magának. Azon belül is akinek nagyon muszáj.
A nyári vakáció Romániában 12–13 hét szokott lenni. A napközis korú gyermekek esetében még van egy kis könnyebbség, hogy július közepéig-végéig az intézmények nyitva tartanak, azonban az iskolások számára ez az opció nem létezik. Ha a szülők felváltva 2–3 hét szabadságot kivesznek, akkor sem tudják ennek felét sem lefedni. Ha a nagyszülők segítségét is bevonják, még néhány hétre akad megoldás. Ez függ azonban a nagyszülők lakhelyétől, no meg attól is, hogy mennyire aktívak, hány további unokáról kell a nyár folyamán gondoskodniuk, de attól is, hogy milyen elvárásai vannak a szülőknek, milyen sajátos igényei a gyermeknek – pl. románt kellene gyakorolni, matekból felzárkózni, nagyon sokat olvasni, kell-e gyermektársaság neki stb. Természetesen
az ideális az, amit a Pöttyös Pannin, a Tüskeváron, az Ácsék tábort vernek olvasmányokon felnőtt generáció idealizált: barackot szedve a nagymama barátnőjének udvarán a Balatonon, vagy a természet lágy ölén egy nyár alatt felnőni, megnőni,
vagy hasonló korú gyermekekkel, alapvetően felnőttek nélkül bandázni nagyon vad környezetben, egy nyáron át.
A táborok funkciója is megváltozott. Ma nem azért kell táboroztatni a gyermeket, mert tényleg annyira kellene fejleszteni, sokkal jobban, mint a korábbi generációkat, vagy mert az átlagszülő nem tudja elutaztatni a gyermekét, épített örökséget, látnivalókat megmutatni neki, valós nyári élményekben részesíteni, hanem
azért van egyre nagyobb igénye a szülőknek a táboroztatásra, mert már nem lehet úgy otthonhagyni őket álló napra, hétre, hónapra, mint bennünket, vagy a minket megelőző generációkat.
Mert én mondjuk, ha bekapcsoltam kisiskolás koromban egy vakációs délelőtt a TV-t, akkor megnéztem egy részt románul a Dagadó vitorlákból (Toate pânzele sus, amit amúgy olvastam is, és a filmet is élveztem), vagy nem. VHS kazettán még újranézhettük ötvenkilencezredikszer a Macskafogót vagy az Indul a bakterházat. De kb. ennyiben kimerült a képernyő kínálta szórakozásunk. Ugyanakkor nem büntetésnek gondoltuk az egresszedést, a vinetapucolást, a nagy eltevésekben, befőzésekben való részvételt, nem is jutott eszünkbe, hogy szólhatna másról is a vakáció. Nos,
most a szülő – igen, a középosztálytól felfelé, mert nem kerül kevésbe – nagyon kell igyekezzen a programokat szervezni, hogy a gyermek csak napi 1–2 óra képernyőidőt kapjon – a 10–12 helyett.
És nagyon érdekes lehetőségeket kell kitalálni és megtalálni, hogy a gyermek ne akarja úgyis a sokkal-sokkal érdekesebb online teret.
Ha megfuttatom, a két gyermekem összesen 3–3 hétig táborozott az idén a 13-ból, a nagyobbik 4 hétig. Erre egy havi fizetésem ment el. És a fizetésem a romániai átlagbért alulról (is alig) súrolja. És ebből zéró nap volt az, amikor nem itthon reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak, aludtak, vagyis ezek mind csak táborkák voltak, napi három-, négy- vagy ötórásak. Vagyis nem jött össze nekem még csak a „gyermeklepasszolás” rosszaló jelző sem, amit gyakran megkapnak a szülők táboroztatás kapcsán. És én csak ugye hobbiból szoktatom őket a táborhoz, mivel a kurrens szakirodalommal napirenden tartom magam, hogy akkor is rossz szülő a szülő, ha sokat táboroztatja, de akkor is, ha egyáltalán. Mert a gyermekben nem alakulnak ki azok a készségek, rutinok, amelyek csak ilyen környezetben alakulhat ki. És a jó élmények, amiért mi is szívesen emlékszünk vissza gyermekkorunk táboraira.
A táborkínálatot vizsgálva, egyre erőteljesebben megfogalmazható, hogy a nyári táborok is részben a társadalmi egyenlőtlenségeket termelik újra és újra.
Aki évközben sokat olvas, az olvasótáborban még többet fog, és még jártasabb lesz ebben a világban. Akit be tudnak íratni a szülők román táborba 1–2 hétre (2 gyermeknél ez mondjuk alsó hangon heti 1000 RON, napi 7–8 óra), azok jobban fognak tudni románul. Aki érdeklődik a fotózás, programozás iránt, és a szülei drága eszközöket is tudnak vásárolni számára, az kortársaihoz képest fényévekre kerül egy-két ilyen tábor nyomán. Lesz egy réteg, aki kisiskolásként ilyen vagány táborokba jár a környékén, 11–15 éves korban az országban, Magyarországon, középiskolás korban pedig már külföldi táborokban gazdagodik életre szóló élményekben. És
lesz egy társadalmi réteg, aki semmilyen táborban nem fog részt venni. Csak a TV előtt és az okoseszköz társaságában tölti a nyarat.
Egy lehetséges alternatíva lenne ennek ellensúlyozására az alapítványok, helyi önkormányzatok, oktatási intézmények nagyobb odafigyelése erre. Hogy egy adott közösségben, szimbolikus/megfizethető áron minden gyermek táborozhasson. És ne csak öt napot. Erre is vannak már jó kezdeményezések, ezeket kellene támogatni, eltanulni. És ténylegesen nyitni minden társadalmi kategória felé, ugyanúgy képzett szakembereket foglalkoztatva, mint a drágább táborokban. No meg még nagyobb becsben tartani a nagyszülőket és a „fogadott nagyszülőket”, a Matula bácsikat. Rokont, szomszédot, jó ismerőst, akire jó szívvel rá lehet bízni csemeténket nyáron. Tőlük is tudnak nagyon sok mindent tanulni, és talán ők sem bánják, ha a messze földön élő vagy meg nem született unokáik helyett gondoskodhatnak valakiről. És persze az sem lenne ördögtől való, ha minden kiskorú nyáron kapna táborpénzt, mint a közalkalmazottak a vakációs jegyeket. Így minden gyermek eljuthatna legalább egy táborba, ha jutányos árú tábort választ, akár kettőbe is. Ez nem lenne elég 13 hétre, de egy nagy adag tábori élményre mindenképp.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nyári munka gyerekeknek: fontos életkészségek birtokába jutnak észrevétlenül
A lakásunk ablakából egy kispiacra látok, egy tízéves forma kisfiú pakolgatja az „áruját” éppen. Műanyag poharakba piros- és fekete ribizlit, egrest, málnát adagol, néha be-bekap egy-egy szem zamatos gyümölcsöt. Mint kiderül később, ő szedte a gyümölcsöt a kertjükben. A bevétel is az övé: biciklire gyűjt, a pénz fele már megvan. Vásárolok a portékájából. Egyrészt, mert tetszetős, még zöld levelet is biggyesztett a poharak tetejére, másrészt pedig, mert egyre inkább értékelem a tevékeny kamaszokat, gyerme
