1989 előtt főleg pionírtáborok léteztek, amelyek a szülőknek minimális anyagi megterhelést jelentettek. Pedagógus édesapám nyári feladatai közé tartozott legalább egy-két táboroztatás – gyakran édesanyám hasonló kötelezettségeit is bevállalta –, egyetlenegy pionírtáborba én is elkísértem az utolsó nyáron, 1989-ben.
Arad megyébe, Odvosig utaztunk vonattal, két hétig, a Konopi grófi kastély udvarán kétszáz felső-háromszéki pionír állt négyszögbe minden reggel – kivéve engem. A Maros-partra jártunk fürödni (ma biztosan nagy bajba kerülne egy táborszervező ezért, de akkor senkinek nem szúrta a szemét), Máriaradnára, Lippára kirándultunk, volt tábori karnevál, táncverseny, énekversenyek.
Emlékeim szerint egy pedagógus harminc–ötven gyermeket kísért. A ’60-es ’70-es évek generációi biztosan nosztalgiával tekintenek vissza erre az időszakra. Ezen kívül pedig ugyanúgy telt a nyár, ahogyan az iskolaévekben a délutánok: önállóan szervezett programok, bandázás, kulcs a nyakban, kicsi házimunka, kisebb testvérről való gondoskodás stb.
1990–2000 között a pionírtáborok által hagyott űrt magyarországi kirándulások töltötték ki, ha a faluban, városban akadt lelkes pedagógus, néptáncoktató, kórusvezető, edző, aki közösségi feladatként élte meg, és a testvértelepülések, testvér néptánccsoportok, kint élő rokonok, barátok segítségével buszos kirándulásokat szervezett. Ebből már bőven volt részünk nekünk, a ’80-as évek gyermekeinek is. Kisiskolásként minden nyarat a Balatonon töltöttem iskolatársaimmal, majd később néptáncos barátaimmal, középiskolásként a színikörrel, kórusokkal, néptánccsoporttal keresztül-kasul utaztuk Magyarországot. Emlékeim szerint
2000–2015 között már kellő távolságban lévén a pionírtáborok emlékeitől, új reneszánszát kezdte élni a nyári táborok világa. És most már nemcsak fürdés, kirándulás volt a fő cél, hanem nyelvtábor, fotótábor, angoltábor és persze kézműves táborok. Az elmúlt években pedig mintegy professzionalizálódni látszik ez a szegmens. Szakmailag egyre igényesebb, egyre vagányabb, tematikailag letisztult táborokat megszerveznek, amelyeket alapvetően a városon élő középosztály engedhet magának. Azon belül is akinek nagyon muszáj.
A nyári vakáció Romániában tizenkét-tizenhárom hét szokott lenni. A napközis korú gyermekek esetében még van egy kis könnyebbség, hogy július közepéig-végéig az intézmények nyitva tartanak, azonban az iskolások számára ez az opció nem létezik.
Ez függ azonban a nagyszülők lakhelyétől, no meg attól is, hogy mennyire aktívak, hány további unokáról kell a nyár folyamán gondoskodniuk, de attól is, hogy milyen elvárásai vannak a szülőknek, milyen sajátos igényei a gyermeknek – pl. románt kellene gyakorolni, matekból felzárkózni, nagyon sokat olvasni, kell-e gyermektársaság neki. Természetesen az ideális az, amit a Pöttyös Pannin, a Tüskeváron, az Ácsék tábort vernek olvasmányokon felnőtt generáció idealizált: barackot szedve a nagymama barátnőjének udvarán a Balatonon, vagy a természet lágy ölén egy nyár alatt felnőni, megnőni, vagy hasonló korú gyermekekkel, alapvetően felnőttek nélkül bandázni nagyon vad környezetben, egy nyáron át.
A táborok funkciója is megváltozott. Ma nem azért kell táboroztatni a gyermeket, mert tényleg annyira kellene fejleszteni, sokkal jobban, mint a korábbi generációkat, vagy mert az átlagszülő nem tudja elutaztatni a gyermekét, épített örökséget, látnivalókat megmutatni neki, valós nyári élményekben részesíteni, hanem
Mert én mondjuk, ha bekapcsoltam kisiskolás koromban egy vakációs délelőtt a tévét, akkor megnéztem egy részt románul a Dagadó vitorlákból (Toate pânzele sus, amit amúgy olvastam is, és a filmet is élveztem), vagy nem. VHS-kazettán még újranézhettük ötvenkilencezredikszer a Macskafogót vagy az Indul a bakterházat. De kb. ennyiben kimerült a képernyő kínálta szórakozásunk. Ugyanakkor nem büntetésnek gondoltuk az egresszedést, a vinetapucolást, a nagy eltevésekben, befőzésekben való részvételt, nem is jutott eszünkbe, hogy szólhatna másról is a vakáció.
Nos, most a szülőnek – igen, a középosztálytól felfelé, mert nem kerül kevésbe – nagyon kell igyekeznie programokat szervezni, hogy a gyermek csak napi egy-két óra képernyőidőt kapjon – a tíz-tizenkettő helyett. És nagyon érdekes lehetőségeket kell kitalálni és megtalálni, hogy a gyermek ne akarja úgyis a sokkal-sokkal érdekesebb online teret.
Ha megfuttatom,
És a fizetésem a romániai átlagbért alulról (is alig) súrolja. És ebből zéró nap volt az, amikor nem itthon reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak, aludtak, vagyis ezek mind csak táborkák voltak, napi három-, négy- vagy ötórásak. Vagyis nem jött össze nekem még csak a „gyermeklepasszolás” rosszaló jelző sem, amit gyakran megkapnak a szülők táboroztatás kapcsán.
És én csak, ugye, hobbiból szoktatom őket a táborhoz, mivel a kurrens szakirodalommal napirenden tartom magam, hogy akkor is rossz szülő a szülő, ha sokat táboroztatja, de akkor is, ha egyáltalán. Mert a gyermekben nem alakulnak ki azok a készségek, rutinok, amelyek csak ilyen környezetben alakulhat ki. És a jó élmények, amiért mi is szívesen emlékszünk vissza gyermekkorunk táboraira.
Aki évközben sokat olvas, az olvasótáborban még többet fog, és még jártasabb lesz ebben a világban. Akit be tudnak íratni a szülők romántáborba egy-két hétre (két gyermeknél ez mondjuk alsó hangon heti 1000 lej, napi hét-nyolc óra), azok jobban fognak tudni románul. Aki érdeklődik a fotózás, programozás iránt, és a szülei drága eszközöket is tudnak vásárolni számára, az kortársaihoz képest fényévekre kerül egy-két ilyen tábor nyomán. Lesz egy réteg, aki kisiskolásként ilyen vagány táborokba jár a környékén, tizenegy–tizenöt éves korban az országban, Magyarországon, középiskolás korban pedig már külföldi táborokban gazdagodik életre szóló élményekben. És
Alternatíva lenne ennek ellensúlyozására az alapítványok, helyi önkormányzatok, oktatási intézmények nagyobb odafigyelése erre. Hogy egy adott közösségben, szimbolikus/megfizethető áron minden gyermek táborozhasson. És ne csak öt napot. Erre is vannak már jó kezdeményezések, ezeket kellene támogatni, eltanulni. És ténylegesen nyitni minden társadalmi kategória felé, ugyanúgy képzett szakembereket foglalkoztatva, mint a drágább táborokban.
No meg még nagyobb becsben tartani a nagyszülőket és a „fogadott nagyszülőket”, a Matula bácsikat. Rokont, szomszédot, jó ismerőst, akire jó szívvel rá lehet bízni csemeténket nyáron. Tőlük is tudnak nagyon sok mindent tanulni, és talán ők sem bánják, ha a messze földön élő vagy meg nem született unokáik helyett gondoskodhatnak valakiről. És persze az sem lenne ördögtől való, ha minden kiskorú nyáron kapna táborpénzt, mint a közalkalmazottak a vakációs jegyeket. Így minden gyermek eljuthatna legalább egy táborba, ha jutányos árú tábort választ, akár kettőbe is. Ez nem lenne elég tizenhárom hétre, de egy nagy adag tábori élményre mindenképp.
Dr. Somfalvi Edit református lelkész és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet oktatója. Kutatási területei közé tartozik többek között a gyermekek lelki gondozása, a bibliai történetmondás terápiás alkalmazása, újabb oktatásmódszertan a katekézisben.korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Somfalvi Edit: Feltöretlen úton jártam
