Álarc a hitben és a házasságban

Tizenegy évesen, amikor eljött a farsang ideje, amit akkor jó pionírszellemben maszkabálnak neveztünk, addig nyűgöltem édesanyámon, ameddig össze nem hozott nekem egy tavasztündér-öltözetet. Rám adta a nagymama által Magyarországról hozott kalocsai inget, egy viseltes lepedőt vízfestékkel kékeszöldre alapozott, aztán hatalmas hóvirágokat és barkákat rajzolt rá, végül földig érő szoknyát varrt belőle.

Tündérkoronát is ragasztott nekem kartonpapírból, amiről egy kis fátyol ereszkedett alá méltóságteljesen az arcomra. A tavasztündérré való átlényegülésem napokig, sőt hetekig tartott, és minden percben azzal a tudattal ajándékozott meg, hogy én vagyok az a tündér, aki kiengesztelem a megfagyott földet, rügyeket fakasztok, és szűzi virágokkal borítom a nemrég még kopasz, rideg, földet.

Jót akartam tenni a világgal, és megnyugtatott, hogy tavasztündéri minőségemben minden addig elkövetett gyermeki csínytevésem megbocsáttatik.

Olyan jelmezt választottam, ami elrejti esetlen énemet és eltakarja hiányosságaimat.

Sokszor ezt az esetlenséget, tökéletlenséget vélem felfedezni a szépen felújított templomok, a kertészmérnöki tudást sejtető templomudvarok és parkosított templomkertek láttán.

Ha rajtam múlna, minden ragyogóra meszelt templomban hagynék bár egy négyzetméter repedezett, málló falat, s minden gondozott templomkertben bár egy szamártövist. Mert az élet szentségében benne van a megtöretettség, benne van a tökéletlenség, s így minden tökéletes felszín elrejteni próbál egy tört szárnyú vágyat.

Irtózom azoktól a hívő keresztényektől, akik tökéletességüket a többi, hozzájuk nem tartozó keresztény hívő kárhoztatásával próbálják növelni. Nem vagy jó keresztény, eretnek vagy, ha nem úgy hiszed az Istent, ahogy én, ha nem úgy értékeled a világot és az embert, ahogy én teszem – mondják.

Gyanakodva tekintek mindenkire, aki ki meri jelenteni magáról, hogy ő az igaz keresztény. Túl nagy az álarc, túl merev a jelmez.

Én csak próbálok jó keresztény lenni. Csak próbálok hinni Isten szeretetében, hinni a teremtett világ fenntarthatóságában, s ha szeretni nem is tudom, de próbálom elviselni azokat, akik ellenségeim a  mindennapok kegyetlen küzdelmeiben.

Sokat használt edényeim között őrzök egy olyan kétliteres fazekat, amelynek már nincsenek fülei, s egyik oldala elég jól láthatóan be van torpadva. Alkalmankénti konyhai kisegítőim rá akarnak venni arra, hogy szabaduljak meg ettől a deformálódott edénytől. De én hajthatatlan vagyok. 

Kapcsolódó

Ez az edény a házasságom jelképévé nőtt, minekutána egy házastársi összeüvöltés után a kanapé alatt landolt, beterítve a fél szobát főtt tarhonyával.

Mindent ugyanúgy meg lehet főzni benne, mintha megvolna mind a két füle és tökéletes kerek lenne oldala, pereme. Mind a benne főtt levesnek, mind a benne főtt húsnak, főzeléknek ugyanolyan íze van, mintha a legtökéletesebb formájú edényben főzték volna.

Hosszú ideig hajlamos voltam arra, hogy azokat a házassági tapasztalatokat, amelyek hiányosságainkat emelték ki, elrejtsem. Nemcsak mások, nemcsak a külvilág elől, hanem önmagam elől is.

Ama deformálódott edényt is első nekirugaszkodásomban a kukába dobtam. Nincs, felejtsük el! 

S főleg, nehogy valaki meglássa. Szerencsére hozzánk csak kéthetente jár ki a szemetesautó, s ez az időkeret bőségesen elegendő volt arra, hogy tisztázzam magamban a történteket, s kiássam a kukából a pórult járt fazekat.

Szeretem a házasság ünnepi pillanatait, a tiszta lelkű, tiszta testű szerelmet, szeretem a tiszta otthont és a hűség tisztaságát. Nem szeretem az elhallgatást, és nem hiszek az elrejtésben. Nem hiszek az álarc felszínességében.

Abban hiszek, hogy a hitben és a házasságban is – miközben a tökéletességre törekszünk –, érdemes szem előtt tartani hibáinkat. És tanulni belőlük.

Kiemelt kép: Shutterstock