Tündérkoronát is ragasztott nekem kartonpapírból, amiről egy kis fátyol ereszkedett alá méltóságteljesen az arcomra. A tavasztündérré való átlényegülésem napokig, sőt hetekig tartott, és minden percben azzal a tudattal ajándékozott meg, hogy én vagyok az a tündér, aki kiengesztelem a megfagyott földet, rügyeket fakasztok, és szűzi virágokkal borítom a nemrég még kopasz, rideg, földet.
Jót akartam tenni a világgal, és megnyugtatott, hogy tavasztündéri minőségemben minden addig elkövetett gyermeki csínytevésem megbocsáttatik.
Olyan jelmezt választottam, ami elrejti esetlen énemet és eltakarja hiányosságaimat.
Sokszor ezt az esetlenséget, tökéletlenséget vélem felfedezni a szépen felújított templomok, a kertészmérnöki tudást sejtető templomudvarok és parkosított templomkertek láttán.
Ha rajtam múlna, minden ragyogóra meszelt templomban hagynék bár egy négyzetméter repedezett, málló falat, s minden gondozott templomkertben bár egy szamártövist. Mert az élet szentségében benne van a megtöretettség, benne van a tökéletlenség, s így minden tökéletes felszín elrejteni próbál egy tört szárnyú vágyat.
Irtózom azoktól a hívő keresztényektől, akik tökéletességüket a többi, hozzájuk nem tartozó keresztény hívő kárhoztatásával próbálják növelni. Nem vagy jó keresztény, eretnek vagy, ha nem úgy hiszed az Istent, ahogy én, ha nem úgy értékeled a világot és az embert, ahogy én teszem – mondják.
Gyanakodva tekintek mindenkire, aki ki meri jelenteni magáról, hogy ő az igaz keresztény. Túl nagy az álarc, túl merev a jelmez.
Én csak próbálok jó keresztény lenni. Csak próbálok hinni Isten szeretetében, hinni a teremtett világ fenntarthatóságában, s ha szeretni nem is tudom, de próbálom elviselni azokat, akik ellenségeim a mindennapok kegyetlen küzdelmeiben.
Sokat használt edényeim között őrzök egy olyan kétliteres fazekat, amelynek már nincsenek fülei, s egyik oldala elég jól láthatóan be van torpadva. Alkalmankénti konyhai kisegítőim rá akarnak venni arra, hogy szabaduljak meg ettől a deformálódott edénytől. De én hajthatatlan vagyok.
Ez az edény a házasságom jelképévé nőtt, minekutána egy házastársi összeüvöltés után a kanapé alatt landolt, beterítve a fél szobát főtt tarhonyával.
Mindent ugyanúgy meg lehet főzni benne, mintha megvolna mind a két füle és tökéletes kerek lenne oldala, pereme. Mind a benne főtt levesnek, mind a benne főtt húsnak, főzeléknek ugyanolyan íze van, mintha a legtökéletesebb formájú edényben főzték volna.
Hosszú ideig hajlamos voltam arra, hogy azokat a házassági tapasztalatokat, amelyek hiányosságainkat emelték ki, elrejtsem. Nemcsak mások, nemcsak a külvilág elől, hanem önmagam elől is.
Ama deformálódott edényt is első nekirugaszkodásomban a kukába dobtam. Nincs, felejtsük el!
S főleg, nehogy valaki meglássa. Szerencsére hozzánk csak kéthetente jár ki a szemetesautó, s ez az időkeret bőségesen elegendő volt arra, hogy tisztázzam magamban a történteket, s kiássam a kukából a pórult járt fazekat.
Szeretem a házasság ünnepi pillanatait, a tiszta lelkű, tiszta testű szerelmet, szeretem a tiszta otthont és a hűség tisztaságát. Nem szeretem az elhallgatást, és nem hiszek az elrejtésben. Nem hiszek az álarc felszínességében.
Abban hiszek, hogy a hitben és a házasságban is – miközben a tökéletességre törekszünk –, érdemes szem előtt tartani hibáinkat. És tanulni belőlük.
Kiemelt kép: Shutterstock
