– Hogyan indul a reggeled?
– Nehezen. Rémesen nehezen. Régóta próbálom magam rászoktatni a korán kelésre, de pár nap után rendre felborul a bioritmusom, inkább éjszakai állat vagyok. Ha ideális a reggel, akkor mégiscsak sikerül felkelnem nyolc-kilenc körül, zenét hallgatok, kávézok (tejjel, cukor nélkül), s ha úgy adódik, olvasok is. Az viszont reálisabb, hogy felkelek, összekapom gyorsan magam, majd igyekszem is a dolgomra, mert nincs idő elkávézgatni, azt majd útközben. A reggeli többnyire elmarad.
– Mi a legnagyobb dolog, amit elértél?
– Nem hiszem, hogy a normális életben létezik egyetlen legnagyobb megvalósítás. Ennyire strukturáltan képtelen vagyok látni az életet: nehéz kiemelnem bizonyos állomásokat, sokkal inkább folyamatként élem meg. A szimbolikus, nagy pillanatok helyett, melyeket illendő volna bekeretezni, gyakran a látszólag legbanálisabb élmények törnek fel az emlékezetemben. Egy-egy tartalmas beszélgetés valakivel, ami által feloldódott bennem, bennünk egy lerakódás, helyére kerültek a szétszálazott részletek, legalább annyira fontos, mint az önéletrajzban pontokba szedhető megvalósítások.
Mindazonáltal elégedett vagyok az élettel, mind magánéleti, mind szakmai oldaláról. Persze, álszerénység volna állítani, hogy bizonyos szakmai sikerek, csomópontok, visszajelzések nem számítanak, de ezen megvalósításokat sem én magam, egyedül értem el, hanem szerkesztők, barátok, kiadók és még sokak támogatásának köszönhetem.
segített sátrat verni a pihenőknél, figyelmeztetett időben a lavinaveszélyről és elkísért végig az úton. Élni: csapatmunka. És akkor még nem is beszéltünk a szerencse szemtelen játékairól.
– Mi a tökéletes boldogság számodra?
– Felismerni, ha megérkezik. Nem várni arra, hogy rendet tegyek a dolgaim között, fohászkodni a megfelelő körülményeknek, hogy a Merkúr visszatérjen a retrográdból, és megmutassa az utat a négylevelű lóherék gazdag mezejére, hanem megélni akkor, amikor ott van. Tudni, a boldogság nem mindig vidám. Például,
Hogy jelen lehettem egy előadáson, ami ilyen intenzíven rengette meg az érzelmeket, hogy ez az előadás megvalósulhatott, volt erre tere, volt erre rendező, színészi alakítás, volt közönség, aki receptív volt, és még nekem is akadt elég eszem elmenni színházba. Ez is boldogság. Meg persze, az apró dolgok is: egy hideg kóla nagy adag töltött káposztára, enyhet adó eső fülledt nyári hőség után, amikor egy random idegen kutyája odajön hozzád simogatást kuncsorogni, hosszú hűlés után végre nagyokat lélegezni. Egyszerű vagyok, mint mindannyian: mégicsak szeretjük, ha valami jó történik velünk, vagy a szeretteinkkel, nem?
– Melyik tulajdonságodat nem szereted magadban?
– Lassan olvasok, csapong a figyelmem, néha felületes vagyok, rémes a bioritmusom, függőségekre hajlamos vagyok, a percek, amikor egyszerre hiszem azt, hogy a világon mindenkinél okosabb vagyok, ugyanakkor mindenkinél hülyébb, tájékozatlanabb, ostobább és tehetségtelenebb,
máskor hetekre, hónapokra visszahúzódom, hogy sokszor, mikor nagyon kéne mondanom valamit, akkor hagynak cserben a szavak, hogy néha túlfűszerezem a kaját, amit készítek, és gyakran túlfőzöm a rizst, hogy hétfőn azt hiszem, a világ összes izgalmas projektjét el tudom vállalni, de szerdára már rájövök, hogy a felére sincs sem időm, sem kedvem, sem energiám. És még csak most kezdtem bemelegedni.
– Melyik történelmi személyiséggel azonosulsz a legszívesebben?
– Azonosulni? Senkivel. Sokszor még magammal sem sikerül, hát még mással? Megpróbálni megérteni, megismerni, átérezni a másikat, az más kérdés.
(bár meglehet, hogy nem tudnék felállni onnan), Adyt tisztelem, de félek, intimidálna. Esterházyt is érdemes lett volna személyesen ismerni. Sylvia Plath fügefás allegóriáját is nagyon élem. Da Vinci munkamoráljával és kreativitásával csak szeretnék bár részlegesen azonosulni, de annál jobban ismerem a határaim.
– Kik a hétköznapi hőseid?
– Gyakran jut eszembe, milyen ritkán gondolunk, pláne adunk hálát a kartográfusoknak.
Ha valaki útbaigazítást ad és felsorolja, melyik saroknál térjek jobbra, aztán a harmadik utcán kettőt balra, egyenesen a csarnokig, onnan pedig nem tudom eltéveszteni, óriásit téved, el sem tudja képzelni, hogy márpedig én igenis el tudom téveszteni, de még mennyire. Már csak azért is, mert amint elkezdi az útbaigazítást, az agyam kikapcsol – így szeret megtréfálni engem –, szóval a végén ugyanazzal maradok, mintha bele sem kezdtünk volna. Szóval rohadt hálás vagyok a térképészeknek, a GPS-nek, a Google Mapsnek, nélkülük lehet, hogy most épp Krajovából próbálnék meg sírva hazatalálni. Köszi, kartográfia!
– Mi a kedvenc időtöltésed?
– Semmi különös: gitározás, zenehallgatás, olvasás, írás, filmnézés, evés, barátkozás, sétálás, szeretkezés, főzés, nagybevásárlás, kávézás, sörözés a barátokkal, bámulni a tájat, állatokat simogatni, fagyizni, kirándulni, halogatni stb. Egyszerű, unalmas ember vagyok.
– Hol élnél a legszívesebben?
– Itt, ahol most: Marosvásárhelyen, Erdélyben. Esetleg, ha volna egy csinos kertes ház, kutyákkal, macskákkal, el tudnám viselni, ha muszáj. Ha pedig mindenképp másat kell választani: Angliában, de akkor úgy, hogy eleve ott születtem.
Másik opció: valahol az Alpokban. Hegy, völgy, erdő, tó, fenyvesekkel teli vadregényes táj. Adnám.
– Mi a mottód?
– Semmi sem élet-halál kérdés, kivéve az élet-halál kérdést.
– Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban?
– Azt, ha nő.
– Mit értékelsz leginkább egy nőben?
– Azt, ha férfi.
korábban írtuk
Az otthonosság íze: savanyú káposzta
Első emlékeim a savanyú káposztáról a nagyszüleimhez kötődnek. Telente gyakran sült pityóka a lerben, sóval, vajjal (ha volt) fogyasztottuk, na és természetesen hersegő káposztacikával, káposztalével. A jó káposztalé számomra azóta is felér a limonádéval.
