Amikor majorságot vágtak, az édesanyja feltakaríttatta vele a vért az udvarról, ő pedig háborgott. Minek kell feltakarítani, hisz néhány nap múlva úgyis földbarna lesz. Az apja ritkán szólt bele a perpatvarba, ilyenkor csak annyit mondott, kell a földnek is. Mármint a vér.
A vasárnapok színárnyalatai egészen tűzbe hozták. Délelőtt, amikor belekarolt nővérébe és édesanyjuk előtt lépkedett a templom felé, a fehér árnyalatain elmélkedett.
Na jó, legyek fehér, mint az akácvirág, esetleg sötétebb, mint a bodza virága, csak olyan szürkésfehér ne legyek, mint a mocskos gyolcs vagy mint a keserűséget halálukig magukban hordozó öregasszonyok.
Vasárnap délután már szabad volt kipirulni és hangoskodni. Tavaszi vasárnap délután is, amikor elbújtak a lila orgonák mögé. Nyári vasárnap délután is, amikor a sárga búzatáblák szélén andalogtak. Őszi vasárnap délután is a rózsaszínű kecskerágók alatt. Téli vasárnap délután is, amikor két szilaj fekete ló húzta a zöldre festett tulipános szánt a két falu között.
Az soha meg sem fordult a fejében, hogy továbbtanulhatna, képzőművészeti iskolába járhatna, ne adj Isten festő lehetne belőle, művész.
A színekhez való viszonyát úgy értelmezte, mint Isten neki adott talentumát.
Minden anyag, ami a keze ügyébe került formálódni kezdett, a színek egyszerűen összeálltak. Az elemi iskolában sokszor ámulatba ejtette a tanítót olyan élethűen rajzolta le társait. Aztán megtanult varrni, szőni, kötni. Darabjai tökéletesre sikerültek.
Amikor megöregedett, és már készült a végső nagy utazásra, ünneplő ruháját szépen előkészítette, a szekrény felső polcára tette, és minden temetés alkalmával elmondta leányainak, hogy csak arra kéri őket, hogy ne nejlon szemfödelet tegyenek a koporsójára, mert bizony Isten felkel, és bedobja a tűzbe. Minden sejtje irtózott a műanyag textíliáktól.
– Ha az a zsebkendő ne lett volna, férjhez sem mentem volna! – így cukkolta a férjét, amikor házaséletük egy-egy hullámvölgyében vergődtek. Ilyenkor minden, amit alkotott, legyen az kötény, mellény, gyapjúzokni vagy éppen törlőkendő, csakis sötét színű anyagokból készült. Méregzöld és ébenfekete lett a ruhadarab, berke-barna és sötétszürke a zokni és annyira sötétkék a törlőkendő, hogy ha nem esett rá a fény, mindenki feketének látta.
Halála után lányai megnyugodva leltározták kézimunkáit. Ahogy kitárták a szekrényeket, vidám, üde színű kötött zoknik, kesztyűk, sapkák sorakoztak, aztán araszos vastag csipkével ellátott patyolat ágyneműk, koszorús, szilvamagos, szászrudas törölközők és törlőkendők, és a csíkozás egytől egyig piros és halványkék volt. A soha nem használt kötények piros rózsásak, mákvirágosak vagy magában hímzett fehér liliomosak.
Legfelül fehér zsírpapírba csomagolva egy csipkés szélű, hímzett zsebkendő, olyanforma, amit a májusfát tevő legények kapnak. Négy sarkában egy-egy szál virág volt hímezve, középen a monogram és az évszám, s bár tiszta illata volt, mintha nemrég mosták volna ki, egy sötét csík éktelenkedett átlósan rajta.
– ismerték fel a becses darabot a lányok, melynek történetét sokszor hallották.
Szánkázni hívták a legények a leányokat karácsony másodnapján. Megadták a módját. A legények téglákat melegítettek, s azokat darócpokrócba tekerve tették a szánokra, hogy meleget tartsanak. Báránybőröket és vastag gyapjútakarókat tettek az ülésekre, s huncutul egy-egy üveg forralt bort suvasztottak a fogatosok lábához. A lányok tejfölös lepénnyel teli kosárral érkeztek. Vidáman poroszkáltak a lovacskák, ragyogott a hó, az arcok kipirosodtak. Amint kiértek a faluból, a fogatos megállította a lovakat, s kezdődött a hógolyó csata. Őt is eltalálta egy hógolyó. Jól megnézte, hogy ki röpítette azt felé. A fogatos volt. Lelke mélyén margaréta koszorút font, s rózsaszínen gőzölgő paprikást készített, mert attól kapta a hógolyót, akitől várta. A csata után vidáman folytatták útjukat, s elérték a patakot.
– Korcsolyázzunk! – indítványozta valaki, s nekiszöktette a lovakat a jégnek. A fogatos irtó dühös lett.
– Betörik a jég, felsérti a lovak lábát – ordította, s azonnal be is következett amitől félt. A jég beszakadt, az egyik ló lába vérezni kezdett, a szán hátsó talpa valamibe beakadt a jég alatt. A fogatos nekitérdelt a szánnak, s miközben biztatta a lovakat, nagy erővel kezdte húzni azt.
Így kezdődött. És eljött az idő, amikor megfonta barátnéival magának a margaréta koszorút, s a fejére téve elmondta a templomi esküt. És készített sok-sok rózsaszínen gőzölgő paprikást, és lelkének minden örömét kimutatta még a zsíroskenyéren is, virágkelyhet formázva a lila hagymából rajta.
Amikor egyik unokája tudatta vele, hogy képzőművészeti iskolába fog járni, telerajzolt egy fehér lapot színes virágokkal, kisállatokkal, és a lap közepébe ezt írta: a színek nem halnak meg soha. És postázta neki.
korábban írtuk
Pakot Mónika: Gyógynövényekkel az adventi időszakban
Advent az elmélkedés, a befele fordulás ideje. Megnyugvás, a lélek kap teret. Ahogyan rövidülnek a nappalok, elhalványulnak a színek körülöttünk, a természet elcsendesedik, a pompás őszi színek gazdagságát a korai sötétedés, a szürke köd, eső váltja föl.
