Akkoriban pont azon dolgoztunk a terápiás folyamatomban, hogy a patriarchátussal és úgy általában a férfi nemmel kapcsolatos ellenérzéseimet helyrerakjam. És én akkor minden porcikámmal azt éreztem, hogy a megoldás részese akarok lenni, nem a problémáé. Aztán egyrészt a férjemmel megegyeztünk abban, hogy pontosan emiatt kiemelten fontos, hogy milyenek lesznek a következő generáció férfi tagjai, és hogy mi is tehetünk ezért. Másrészt, a pszichológusommal azt is megbeszéltük, hogy
Szerencsére sikerült ezeket az érzéseimet hamar feldolgozni, és mire Leót a kezemben tartottam, már el sem tudtam képzelni, hogy kislány is lehetne. Mindene tökéletes volt, és mindent imádtam benne. Életemben először a feltétel nélküli szeretet egy olyan formáját tapasztaltam meg, amihez hasonlót még soha.
Azóta eltelt lassan három év, én pedig sokat gondolkodom azon, hogy mit jelent egy anya–fia kapcsolat, és milyen felelősségem van fiús anyaként.
A férjemmel hiszünk benne, hogy a kisgyermekek végtelenül intelligensek, és bármit megértenek, ha az ő szintjükön magyarázzuk el. Így, bár nem halmozzuk el Leót olyan információkkal, amelyek még túl komplikáltak vagy megterhelőek lennének számára, igyekszünk már most megágyazni későbbi, komoly és fontos beszélgetéseknek, legyen szó a saját vagy mások testéről, privát részeiről, vagy arról, hogy a nem nemet jelent. Utóbbit leginkább úgy, hogy ha csak lehet, tiszteletben tartjuk az ő autonómiáját – fordítva ez még annyira nem megy.
Meggyőződésem ugyanakkor az is, hogy a kíváncsiság és a játékosság a személyiségének szerves részei, mint ahogy a szexualitása is, és semmilyen hatással nem lesz arra, hogy felnőttként kihez vonzódik majd, ha most kifestem a körmét vagy kirúzsozom a száját, ha megkér rá – mindkettőre volt már példa.
hiszen még a férfi–nő közti különbséget sem érti igazán.
Ezzel együtt szeretem kis úriembernek öltöztetni (az egyik legnagyobb szomorúságom azzal kapcsolatban, hogy fiam lesz, az volt, hogy nem tudok majd szép ruhákat venni neki, de az első célzott turis utam során rájöttem, hogy ez butaság), és bár vettünk neki kiskonyhát meg babát is, bármiféle keserűség nélkül fogadtam el, hogy Leót márpedig leginkább a szerszámok és a járművek érdeklik. Együtt tanultam vele én is az összes építkezési gép nevét. Nemrég ismét Budapesten jártunk, és ezúttal is fél napokat töltöttünk – néha céltalanul – tömegközlekedésen. Vicces, hogy
Szintén Budapesten történt, hogy a parkból hozott levelet (miután megbeszéltük, hogy csak egyet vihet vissza a szállásra, nem mind a húszat, amit gyűjtöttünk), Leo elejtette a villamosmegállóban, ahogy átmentünk az átjárón, és bár az volt a reflexem, hogy visszaforduljak érte, a lámpa már váltott pirosra, a villamos meg elindult, magával sodorva az kedvenc új játékszert is. Ezt természetesen egy félórás kiborulás követte, amelynek a legszívszorítóbb – és egyben legcukibb – pontja az volt, amikor Leo azt mondta, nem volt szép dolog a villamostól, hogy elvitte a levelét. Nagyon nehéz volt nem mosolyogni rajta, és helyette biztosítani róla, hogy igen, teljesen igaza van, és joggal van elkeseredve.
Kódolva van mindez a kultúránkba is: ha egy nő őszintén kimondja, mit gondol, hisztis (vagy menstruál), az érzékeny férfi meg puhány. A gyermekek azonban igyekeznek minden érzelmüket minden pillanatban nyilvánvalóvá tenni a környezetük számára, ami rohadt fárasztó mindenkinek, mégis annyira fontos szerintem, hogy minél többet megőrizzünk ebből a képességükből. Leónak soha nem mondunk olyanokat, hogy „a fiúk nem sírnak”, vagy hogy túl nagy már valamihez, még akkor sem, ha sok mindenben valóban önálló akar (és tud is) lenni.
Persze mindezzel a sötétben tapogatózunk, hiszen, bár soha nem állt még rendelkezésünkre annyi információ és (sokszor kéretlen) gyermeknevelési tanács, mint most, utólag mindig könnyebb okosnak lenni, és az is csak húsz-harminc év múlva derül majd ki, hogy volt-e értelme mindannak, amit most leírtam, és amire néha túlzás nélkül rámegy az ép eszünk.
arról nem is beszélve, hogy sokszor a társadalom ezt fizikailag sem teszi lehetővé. Szóval, emelem kalapom minden szülő előtt, aki próbálkozik, mert sokszor úgy érzem, ez a legtöbb, amit tehetünk. A lányos szülőknek meg azt üzenem: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy az ő gyermekük fizikailag meg lelkileg is nagyobb biztonságban legyen majd, mint ahogy sokáig én éreztem magam a másik nem társaságában.
korábban írtuk
Máthé Melinda: Az elmenők nem kihulló láncszemek…
Az elmenők nem kihulló láncszemek, hanem maradandó, csak láthatatlanná váló, de nagyon is létező részeink. Nem kevesebbek és szegényebbek leszünk, hanem gazdagabbak, mert közénk, hozzánk tartoztak, elmenésükben is végérvényesen itt maradnak.
