Nagymama szülei és a rokonság a malmok és a vasút vonzáskörében határozták meg az életteret, gépészekként és vasutasokként dolgoztak. De ott is szigorú partok mentén, mert nem volt mindegy, hogy zsákhordó vagy gépész valaki a malomban, mint ahogy az sem, hogy vasúti karbantartó, pályafelelős, állomásigazgató, vagy éppen vonatjegy eladó az illető. Tökéletes biztonságot nyújtott minden egyes családtagnak e két forrásból származó fizetés, később a nyugdíj, amely lehetővé tette számukra, hogy a város kispolgári negyedében élve tisztes házat vezessenek, időnként elmenjenek színházba, moziba, egy-egy múzeumba, és a nagypolgárok vezette divat szerényebb-, sokszor ízlésesebb darabjait varrják meg maguknak, és abban járjanak.
Húsvétkor – jó katolikus módjára – kosárba tették a sonkát, kenyeret, tojást, és felsétáltak a Szent Mihály-templomba,
ahol a plébános eleinte kint a templomtéren, aztán a kommunizmus előretörésével bent a templomban megáldotta azt. Anyai nagyapám is e kiszámítható, jól funkcionáló kispolgári réteghez tartozott, szülei vasutasok voltak, s őt is ezen a pályán indították el.
Harasztos volt az otthonuk, Kolozs megyében, de a trianoni békediktátum őket is, mint a leszakított részek állami alkalmazottainak többségét egy vagonba kényszerítette. Nem akartak felesküdni ők sem a román királynak, miért is tették volna? Ezer évig minden pereputtyuk a magyar királynak-, az erdélyi fejedelemnek-, vagy a császári kormányzótanácsnak esküdött, annak fizetett adót.
Szegények úgy gondoltak az impériumváltásra, mint ahogy mi gondolunk a télre egy-egy áprilisi havazó után: úgyis elmúlik, minek keseregni túl sokat miatta?
Egy vagonba összegyűjtve kattogtak a síneken, de annyira nem voltak megijedve, hogy egészen Budapestig guruljanak. Elég volt nekik Kolozsvár. Megmaradtak vasúti alkalmazottnak, sőt, nagyapám ellenőri szintig emelkedett, ami igencsak jól jött neki, amikor meglátta az én törékeny, hullámos hajú, gyönyörű nagyanyámat a jegypénztár rácsai mögött. És mint egy tündérmesében, az egymásra talált szerelmesek boldog frigyre léptek, és valóban csak az ásó, a kapa, s a nagyharang választotta el őket. De
az ásó, a kapa, s a nagyharang nagyon hamar használatba kerültek, édesanyám, mint a legkisebb gyermek alig volt kétéves.
Húsvétkor az a kép lebeg előttem, ahogy a kolozsvári Dézsma utcából a három árva gyermek elindul a kosárral a Szent Mihály-templom felé, s a szomszédok összesúgnak: mennek a szegény árvák szentelésre. A Szamos mellett mennek a Széchenyi térig, s onnan felkanyarodnak a főtér felé. Nagymama később utánuk megy, csak meg kell várja, hogy a bejgli megsüljön. A Szamos össze-vissza csapkod, hánykolódik, mintha a nagymama lelki vergődéseit utánozná. Mennyi szemét, mennyi salak csak néhány évtized alatt, gondolja.
Időnként levelet kap Magyarországról és Izraelből.
Az előbbiek gyermekkori barátai, akik családostól tovább gurultak a síneken. Egyikük az ávós világban is hazajött hozzá, miután megtudta, hogy oly fiatalon özvegy lett, de nagymama nem akart újra férjhez menni. A kérő egyedül távozott. Izraelből régi szomszédai írtak, az a néhány zsidó, aki túlélte a halált, és nagymamában nem a vadmagyart, hanem a szelídet ismerhette meg.
Amikor a templomból hazaérnek, az új, román szomszédoknak is küld egy-egy szelet szentelt ételt nagymama.
Mind emberek volnánk.
A néhai Dézsma-, a kommunizmusban Szamosra keresztelt utca házai egyre csak omlanak, buldózerek mennek nekik, s amint a földdel egyenlővé tették és teszik, hatalmas, nem emberi méretű tömbházak nőnek ki helyettük.
Ma már a szomszédok nem ismerik egymást. Pedig még a hetvenes években én is tudtam, hogy ki kicsoda.
A Pap utcai saroktól kezdve, a zsidó boltos mellett lakott a magyar zongoratanárnő, aztán a román ügyvéd, a székely csizmadia, aztán egy román szekus család költözött egy volt zsidó házba, majd egy magyar szekus, aztán mi, egy magyar ügyvéd, és így tovább… Húsvétkor a reformátusok a Pap utca felé kerültek, s a kétágú templomba mentek, a katolikusok a Szent Mihály felé, a zsinagógák már be voltak zárva…
Húsvétkor egy olyan feltámadásban hiszek, ahol csak azok élhetnek mindörökké, akik a szentelt ételükből a szomszédnak is tudnak küldeni.
Kiemelt kép illusztrácó: Shutterstock
korábban írtuk
Újjászületés
Amint a napokban azon merengtem, hogy mit is tud hozni nekem az idei újjászületés, megfordítottam a kérdést: vajon mit teszek én annak érdekében, hogy készen álljak az újjászületésre, a szentséges feltámadásra? Tisztaságot, igen, tisztaságot kell varázsoljak, szépen, lassan, kintről befelé, magam körül. Hol kezdjem?
