Évtizedek távlatából: mi is voltunk iskolások

Tóth Gödri Iringó

Idén volt a tízéves találkozóm: egy évtized után viszontláttam az iskolai évfolyamtársaim, sőt, egy évtized után buliztam velük egy nagyon jót. Az elmúlt években tanultam, egyetemre mentem, mesteriztem, doktoriztam, konferenciákra jártam, dolgoztam itt-ott, mindig velem hasonló érdeklődésű emberekkel beszéltem szakmáról, munkáról, hobbiról, így a találkozó legnagyobb revelációja az volt, hogy egy csomó olyan emberrel, akikkel teljesen más utakon járunk – van, aki külföldön él, van, aki informatikus, van, aki gyári munkás, van, aki cégvezető – mennyire meg tudjuk találni a közös hangot, órákon keresztül tudunk nosztalgiázni, együtt nevetni. 

Hálás vagyok az iskolának, mert rengeteg különböző féle emberrel összehozott, mert olyan köteléket adott – nem barátságot, valami mást – ami időn, téren túl is megmaradt. 

Az osztálytársaim tíz év után – paradox módon – egyszerre voltak ismeretlenek és jó ismerősök. A közös lógások, a diákcsínyek örökre összekötnek. Persze, nemcsak ezért vagyok hálás, hanem a tanáraimért is, nem személy szerint, hanem úgy együttesen. 

A filozófiatanáromnak köszönöm a sok biztatást, hogy írjak, meg a jó beszélgetéseket, a magyartanárnőmnek azt, hogy megtanított keményen dolgozni,

de ugyanúgy hálás vagyok a matektanárnak is, aki nem volt a szívem csücske, meg a földrajztanárnőmnek, aki sokszor idegesített, mert általuk megtanultam az emberekkel viselkedni, toleránsnak lenni.

Na meg néha nagyon örülök, hogy megtanultam a leckéket, mert bár a mátrixokat és a kovalens kötést nem használom semmire, 

néha jól jön, hogy ki tudom számolni a kör területét, átszámolni a Fahrenheitot Celsius fokra, GPS nélkül is el tudok jutni az ország másik felébe, sőt, pasiztam már a világirodalomból- és töriből tanultakkal is.

Az iskolát lépten-nyomon kritizálják, hogy sok fölösleges tudást ad, és nem az életre készít fel. Ez részben igaz is, de én mégis úgy érzem, hogy a suli volt az élet kezdete, ahol kaptunk jót, rosszat, felejthetőt, maradandót, és ettől volt olyan jó: kicsit megedzett, felkészített a nagybetűsre, de úgy, hogy a legtöbben nagyon élveztük.

Hivatást kaptam tőlük – no meg betűszeretetet

Magyari Tekla

Ha visszagondolok az iskolai éveimre, a magyartanárom ugrik be elsőként, mint életem meghatározó személyisége. 

Már ötödikben lenyűgöztek Szakács tanár úr kreatív feladatai, a sok fogalmazás, amit írni kellett, emlékszem, már akkor lubickoltam az írás örömében. 

Voltam képzeletben Toldi Miklós védőügyvédje, gyerekként elmélkedtünk a szülőföld szeretetéről, olimpiászokon edzettük a képzelőerőnket, s egész vállalható írások születtek közben. Középiskolában aztán ugyancsak hozzá volt szerencsénk, filológia osztályként csak úgy gyúrta belénk a (világ)irodalmat, de nem holmi kötelező módon: csellel és csalással, elhúzva a mézesmadzagot előttünk egy-egy pikánsabb regényrészlettel... 

Azóta sem olvastam annyit, mint a középiskolai négy évben.

Jó emlék a Bethlen Gábor Általános Iskola énekkara is, a közös éneklés örömét ott zártam szívembe egy életre, a világot a magaménak éreztem, amikor két sor erejéig szólót énekelhettem. Szintén a kilencvenes évek elején adott Sinka Erzsike néni először mikrofont a kezembe, a tévés gyerek- majd ifjúsági műsor Kovács Ágival egy életre hivatást teremtett: huszonöt évesen – kis színházi kanyar után – televíziós szerkesztő-riporter lettem. 

A gimis színjátszókör bátorságot adott, akkoriban nagyon kellett. 

Ha nem lett volna, még inkább szorongó kamasz lettem volna, így is négy éven át gyomorgörccsel jártam iskolába: ma se készültem. 

Boxi bácsi kegyes volt: aki néptáncra járt, sportolt vagy bármi egyébben jeleskedett, rendszerint megkapta az átmenő fizika jegyet. Kémiából ugyan pótvizsgára buktam egyszer, de egy remek magántanár egy életre megtanította, miért oldja a mosogatószer a zsírt, s a sima víz miért nem. Igaz, egy teljes nyári vakációm ment rá erre... De hálás vagyok az akkori tanügyi rendszernek is: ma sem lenne diplomám, ha matekből is kellett volna érettségiznem. 

Csak a jó példa számít – de az nagyon

Gereöffy Andrea

Sokáig úgy gondoltam, hogy a nevelés – pláne az iskolai – abból áll, hogy veszünk egy könyvet, és azon átrágjuk magunkat. A tanár arra való, hogy hajcsárként álljon közben mögöttünk.

Mióta gyerekeim vannak, tudom, hogy a könyvek, sőt, még a szavak is teljesen mellékesek. Minden, ami számít, a jó példa. 

Szülőként beleborzongok ennek a felelősségébe.

A saját iskolás éveimből azok a tanárok világlanak elő legfényesebben, akiknek a szemében öröm bujkált, amikor meséltek. Valahogy úgy adódik, hogy a magyartanárok a legelsők a sorban. Salek bácsi, a legendás magyartanár, aki olyan élvezettel tudott mesélni Toldiról vagy Romeóról és Júliáról, hogy a mai napig fel tudom idézni az órák hangulatát. És szakinak érzem magam a Romeó és Júliából. Emellett, órán kívül szenvedélyes drámaelemző órákat tartott, színjátszókört szervezett, nyugdíjas korára ledoktorált színháztörténetből. 

A másik „világítási kritérium”, amikor egy tanár szünetet tartott azért, hogy emberségből mutasson példát. 

Albert Ernő bácsi szintén magyartanárunk volt, és emlékszem, ahogy ötödikben pénzt adott a fiúknak március 8-án, hogy minden lánynak vegyenek egy hóvirágcsokrot. Máskor félretoltuk a padokat, hogy bár magyarórán tanuljon meg mindenki néhány néptánc-alaplépést.

De volt Szentgyörgyön biológia-földrajz szakos tanárnő, aki folyamatosan kirándulni vitte a gyerekeket, matektanárnő, aki önszántából plusz órákat tartott az egész osztálynak. 

Tanítónő, Gajdó Mária, akinek a szigorúsága mögött szeretet és következetesség bujkált, és biztonságban érezhette magát mellette mind a negyven gyermek. 

A közös, azt hiszem, az volt bennük, hogy örömüket lelték abban, amit csináltak. A tantárgyban, de a nevelésben is. Hála, köszönet az önzetlenségért! Olyan nagy dolog a jó minta!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Deák Magdolna: A helyemen vagyok

Kézdivásárhelyi pedagógus már a Mutass jó példát! programunk jelöltjeként is feltűnt, aztán 2018-ban megkapta Az év tanára kitüntetést. Deák Magdolna azt mondja, azok az emberek inspirálják, akik rendet igyekeznek teremteni a káoszban is, akik hisznek abban, hogy egy kis közösség értékrendje megtartó erő lehet a legnehezebb helyzetekben is. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)