Akkor lett gyanús a dolog, amikor a nyári táborunkra készülődve, ott zokogtam a bevásárlóközpont közepén, hogy nem akarok éhezni, és a férjem (azaz itt még nem, és ekkor valószínűleg szívesen el is odázta volna egy következő életre a menyegzősdit) nagyon szépen kérlelt, hogy kincs, ne sírj, nem leszel éhes. Azért mondtam, ne vegyünk sok mindent, mert az egész család hoz kaját, rengeteg lesz, meg se fogjuk tudni enni, annyi lesz.
Persze, mondhatott akármit, mert a csapok már megeredtek, nem úgy van ilyenkor, hogy a hormonháztartásban beáll egy ünnepi nagytakarítás utáni rend, és abbahagyjuk a sírást. Még szerencse, hogy volt realitása a dolognak, mert egy kihalási ciklus veszélye lépett fel, ilyenkor nem árt az elemózsia-tartalék. Hát nem? Meddig is jutottam volna egyetlen darab hamuba sült pogácsával a második trimeszter kellős közepén… De komolyan, hogy lehet alapozni arra, hogy majd más…?! Erről a gyerekről mégiscsak nekem kell gondoskodni, nem bízhatom a véletlenre. Még akkor sem, ha ez egyáltalán nem lett volna véletlen.
Szóval, az ominózus eset után (végül sikerült hüppögésre redukálni a tünetet, és az esküvő is meglett egy év múlva) lett gyanús a dolog, hogy van itt valami lényeges különbség az elnevezések között:
A fenti eset egyértelműen egy kiemelkedően terhes napon történt. Meg merem kockáztatni, hogy csak első terhesség alatt fordulhat elő ilyesmi. Nem mintha a második alatt nem pityegeregnél szívesen egy hasonlóan apokaliptikus súlyosságú helyzetben, hanem azért, mert, örülsz, ha az elsőszülött királyleányka ebédmaradékát sikerül két mozdulattal beseperni. Örülsz, hogy ez a manna megadatott!
Persze nem minden nap ilyen. Az első trimeszterben például egyik sem. Második gyermekre várva, nem is érted, hogy felejthetted el legutóbbról, mennyire büdös a parfüm, az öblítő, a szalámi, a fürdő, a lift, a piac, a csapvíz, a lépcsőházról nem beszélve, szóval, minden… Csak az erdők, a hegyek, a virágok, a mezők, csak azok nem. És ahogy ezekre gondolsz, hirtelen melegséget érzel. Micsoda áldott állapot ez, hogy most csak be kell, hogy fogadd a világ nem büdös, hanem szépséges részeit, és
Persze, első alkalommal meg is mutatod, már mielőtt megszületik. Beszélsz hozzá, mesélsz neki az erdei séták alatt, hogy nézd, ott egy fakopáncs, nézd, milyen szépen hull alá a fény a levelek között (ennél a jelenetnél természetesen könnyekig hatódsz).
Második alkalommal elengeded a kellemetlen érzést, hogy már nincs annyi idő. Ha nem sikerül elengedni, még próbálkozol vele, mert egy kiadós játszóterezés után
Micsoda napok azok, amikor egyszerűen csak lebegsz egy színes buborékban! Ó, igen, ilyenkor vagy állapotos! Boldog, áldott állapotos! És roppant szerencsés, már azért is, mert ilyenkor nem nyom se itt, se ott. Sugárzol, és sose érezted magad szebbnek.
De mi van a várandóssággal?! Hogy is várod te ezt a gyereket, az elsőt meg a másodikat?! Hogy is rakod a fészket?! Amikor rájössz, de úgy igazán megérzed a lényegét annak, hogy a gyereked úgy érkezik a világra, hogy semmije sincs (itt megint sírsz a meghatottságtól), akkor garantáltan csak arra tudsz gondolni, hogy mire lesz szüksége. Egy hófehér, pihe-puha, belül kiscsillag mintás kapucnisra mindenképp. De ezt még lehetőleg akkor, amikor fogalmad sincs a gyerekruhák számozásáról, és nem is sejted, hogy egyéves kora körül nő majd bele. De hát olyan kicsinek tűnik.
Azért erre második alkalommal is odafigyelsz. Nem szeretnéd, hogy később vita legyen köztük. Elhatározod, hogy lerombolod a második gyerek mítoszát, akinek mindig a nagyobb ruhájában kellett járnia. Az elején ragaszkodsz hozzá. Örökre féreteszed azt az egy ruhát, amit a legnagyobb gonddal választottál neki, hogy majd abban viszed haza a kórházból, de ami végül hazaindulás előtt egy böki miatt csak tíz percet volt rajta.
De ez nem számít: ez a legfontosabb ruhácska. Teljesen mindegy utólag, milyen a színe, anyaga. Nem a külsőségeket őrizgetjük, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, meg a jó történeteket. Ezek lesznek igazi útravalók! Meg amikor rájössz, tényleg nincs fontosabb a jóéjtpuszinál és a reggeli ölelésnél. Közben meg-megtorpansz: mi volt ez a sok érzés, hullámvölgy? Hány jön még? Mert jön, és ajtóstul ront a lélekbe.
Anyuka, volt egy ablak a hasadon. Mikor? – kérdem meglepetten. Amikor benne voltam. Tényleg, és mit láttál onnan? Sok csillagport és csillogó gyöngyöket.
Megáll ilyenkor az idő, vagy legalábbis jó lenne, ha megállna. Olyan ez a pillanat, mint az ősrobbanás. Az élet kezdete, amikor lehetőséget kapsz ráeszmélni, nem az a fontos, elég jó vagy-e: egyszerűen csak elég vagy. És az elég – bárhogyan is nézzük – az egyik legfontosabb szavunk. Egy örömteli élet kulcsa lehet.
korábban írtuk
Ilyés Ágota patológus: Engem az élet érdekel
Ilyés Ágota számára a mikroszkóp egy kapu a test és lélek megértéséhez. A patológus pályaválasztásról, szakmai kihívásokról, és arról mesélt, miként segíti a mentálhigiéné és a gasztronómia, hogy még teljesebben kapcsolódjon az emberekhez – és önmagához.
