A budapesti lakást apró sóhajok között alvó üzemmódba helyezem, az ősz óta gyűjtögetett karácsonyi ajándékokkal zsúfolt bőrönddel, nekiiramodunk a Népligetnek. A buszjegyek időben lefoglalva, a karácsonyi tumultusra való tekintettel. Ha lehet, másképp utazom, nem komfortos annyira, hogy ne illessem csípősebb kifejezéssel azt a hétszáz kilométernyi buszutat Budapest-Székelyföld között. Ezúttal így sikerült. Eléggé el nem ítélhető előítéleteim sajnos ezúttal is beigazolódtak: kedves közvetlen útitársaim minden megállónál egy csinos kis flaskával érkeztek vissza, tartalmát módszeresen legurítva állandóan kiszáradó torkukon, amitől aztán hol térden aludtak, fejüket negédesen az ülésre helyezve, hol az én térdemen landolt álomban ide-oda csapkodó karja az innensőnek. A többiről már nem is beszélek.
A kapu nyögve köszönt, a kertben a nyáron még élénken virágzó rózsáim kókadt mámorban várják a kikeletet, le nem metszett szárral. A ház rendben. Rendben tartják, de nem az én rendem. Illata idegen. Napok kellenek, míg egymásra hangolódunk: én és a házam lelke, azaz én, az elhagyó, én a megérkező, a kettő közötti intervallumban történő életem, változásaim. Az első éjszakát a kandalló ropogó melege előtt töltöm, hálás összekucorodásban, így kérem az otthon engesztelését a hosszas távolmaradás miatt.
Az órát érkezéskor, azonmód lecsatolom, amúgy is magyar időt mutatna. Két nap múlva a konyhai óra is – mintegy varázsütésre – leáll.
a többi képlékeny, hagyom kifolyni ujjaim között. Olyan, mint Dalí ismert, folyékony állagúvá festett ideje. Nincs hétköznap, csak ünnep. A kilincs egyfeszt mozgásban, átszellemül a ház, örömteli lakássá vidul, a csak egy percre, csak egy ölelésre beugrók hadától. Ünnep a köztes csönd is, amikor elhalkul a ház, velem, benne.
Szobanövényeim szemrehányó kínlódással ácsorognak az ablakpárkányon. Locsolni locsolták, de szeretve nem voltak, néma pislogásba burkolóznak, ha beszélek hozzájuk. Igazuk van. Közben a budapesti „testvéreikre” gondolok, akik bezzeg kövérek és dúsak.
A víz is más, így még a hajam is. A kerítésre felakasztja a szomszéd a házi tejet, az első falat étel a házi kenyér. Tápláló szülőföld. Minden szeretetet pulzál. És nemcsak az ünnep emelkedettségéből fakadóan. Az asztalomra letett baráti beigliket, borokat, kenyereket, kolbászokat és egyebeket leheletnyi keserűség ízesíti, tudniillik a hiányé és a félelemé, hogy
Keresek valamit, hopp, ez odaát van. Ugyanez ott is folyton megtörténik. Hol a fazék, az abrosz, a sál?... Ja, a másik otthoni szekrényben.
Szkizofrén állapot ez, a kétlakiság zavarodottsága, érzelmi diagnózisa. Eszembe jut a kettős lélek tana, miszerint az embernek két (vagy több) lelke van. Az egyik a testi funkciókhoz kötődik (test-lélek), a másik szabad mozgásra képes, kiléphet a testből: ő a szabad-lélek. A magyar ősnyelvben íz a neve ennek az árnyékléleknek, amely el-, kikóborolhat a testből, és vissza is térhet. Kódorgó, csellengő, kóválygó, csámbórgó lelkek lennénk, mi, a szülőföld elvándorlói? A kettős lélek olyan, mint a kettős szerelem, amikor két érzés szimultán fészkeli be magát a szívbe, rettenetes harcot vívva. Az itt és ott, az itthon és otthon nyugtalan lélekmozgása. Állandósult alapritmus.
Végigmegyek az úton, nevemen szólítanak, az autókat rendszámról felismerem. A kenyeres boltban ingyen kiflit kapok az ölelés mellé, pult alól, saját kenyeret adnak máshol, mert ebben az időből kiesett állapotban elfelejtem, hogy ünnepnap van. A sarki boltban a szúrós szemű eladó is kedves.
Budapesten nem ismerik a kékszeszt, csak a székelyek, ők visznek magukkal. Én is. Egyik jó hírű erdélyi írónk verse a kékszesz hasonlattal teszi fel a költői kérdést, hogy megromolhat-e a kapocs a szülőfölddel?
„Lassan már csak ez köt szülőhazámhoz
gondolom olykor keserűen
mint a szesz
ha borotválkozás után
a számba szivárog egy cseppnyi.(...)
megromlik a szesz
egyáltalán?
Megromolhat a kapocs
a szülöttem
földdel?”
Az elszármazottak, kiköltözöttek, ideiglenesen áttelepültek kérdése ez. Nekünk, akik ehelyt vagyunk, egy határnyira, ugyanazon a talpalatnyi-tenyérnyi földön, az anyanyelv szinte azonos lüktetésében, talán egyszerűbb a válaszadás,
Az idő mindent kikezd, mindent befed. Öreg közhely.
Halványodnak az ünnep fényei, szűkül az itthonlét, lassan visszagyűlnek a kiürült bőrönd kellékei. Az óév rezignált számadásaival és hiábavaló fogadalmaival is tovasuhan. A reménymagocskákat ismét elvetjük a jövendő titkokat rejtő, termékeny talajába, derűvel locsoljuk, s szentül hisszük, hogy várakozásunk nem hiábavaló.
Indulni kell! Bepakolok egy sorkolat kenyeret is, szemlesütve zárom be a kaput. Némán mormolja egy hang az épp gyászolt erdélyi költő bennrekedt sorait
A búcsúzás mázsás nehezékét széthordja a jófajta pannon-magyarokkal való egyvérbőlvalókvagyunk – beszélgetés, az utazás kényelme.
Aztán amikor a vén Duna köszönt az Árpád hídon, tüzesen kel lángra, kigyullad, mint az égő csipkebokor a szerelem, a kettős lélek második érzése, amelynek tárgya tulajdonképpen, majdnem ugyanaz: egy gyönyörű (ország)test másik része. Hazaérkeztem, Budapest!
(Nagy Koppány Zsolt: Vendégmunkás dala)
(Kovács András Ferenc)
„Jövök Budapestre koncertezni, mit vigyek?" – hangzott a rokoni üzenet. „Töpörtyűt! Abból a híresen finom marosvásárhelyiből" – vágtam rá. A többi vágyam a hangszerek mellé nehezen férne be.korábban írtuk
A szépség vigasztaló erővel bír, istáp lehet az elkeseredésben
