Minket június 15-től szeptember 15-ig minden nyáron „hazapakoltak” a nagyszülőkhöz, falura. Minket is, minket is – bólogatnak a kutyás pajtások sorra. Nekünk a falu volt a nyári tábor, s bár olykor lázadoztunk ellene, ma már el sem tudnék képzelni a gyerekeimnek jobbat: három hónap levegőn, a nagyszülők elkényeztetésig szerető gondoskodása mellett.
„Jönnek a rablók!” – imádott nagyapánk rendszerint így figyelmeztette a konyha főnökét, hogy a kamrát dugig töltse fel minden földi jóval, mert érkezik a sáskaként pusztító unokahorda. A boldog felkiáltást terülj, terülj asztalka követte, mintha a teljes vakáció egyetlen, hosszú lakoma volna. A szeretetüket tették mindennap az asztalra.
Ráérős tejes vagy túrós puliszka, kolbászos „rátotta” vagy jókora szilvaízes kenyér után indultunk minden délelőtt a határba.
Mindig aggódó nagyanyánk a lelkét főzte bele a frissen vágott csirkepaprikásba, a kertben termett tarka fuszulykába vagy éppen a legegyszerűbb pityókatokányba. Ebéd után aztán elvonultunk a kötelező sziesztára. (Hogy utáltuk akkor, s mit nem adnánk érte ma!) Egyetlen kanálnyi cukros kávé – ennyi járt utána az unokáknak, majd irány a Küküllő, később a bözödújfalusi tó, intenzív úszás és barnulás, míg tart a kánikula. Napszítta bőrrel és erővel s ismét farkasétvággyal poroszkáltunk haza a fürdésből, liláskék ajkainkon hersent a kerti paradicsom, tejfogaink közt ropogott a sültes zsírral megkent házi kenyér sarka.
Mamát szinte sose láttuk pihenni: minden „üres” percében volt elfoglaltsága: kötözte a paradicsom tövét, gyomlálta a kertet, zöldet vágott a rucáknak, szaporán gyűlt táljába a ribizli, az egres, a csalán és a papsaláta. Tata sem tett másként: szurkozta a konyhatetőt, betonozott, fát metszett és oltott, diópucolással, kukoricafejtéssel tette hasznossá az esős napokat.
Mi pedig, a kisvárosi „rablóbanda” libát legeltettünk és nadálylapit szedtünk a kacsáknak, összeszedtük a tojást, „fektettük” a tyúkokat, s a házi tej beszerzése volt az esti séta.
Poros lábú, egészséges gyermekek zuhantak esténként az ágyba, tévé ugyan volt, de nem kapcsoltuk be soha.
Csak úgy repültek a hetek a kertben, s csupán a késő esti sötétedés parancsolt be a szobába. Az újság hangos felolvasása egy életre megalapozta a beszédtechnikámat, majd a kötelező olvasmányok kerültek sorra. Lámpaoltás után aztán igaz mesék jöttek: miként szökött meg az orosz fogságból tata. Mire a viszontagságos gyalogutat követően hazaért Bögözbe – már békésen szendergett az udvarhelyi gyerekbanda.
Nem tudom, érték-e még egy ilyen nyár a mai gyerekek számára. Vagy egyszerűbb, hasznosabb az angoltábor és a külföldi vakáció, a cserkészhét és a fizetett erdei iskola?
Csak azt tudom, hogy mi ott, akkor tanultuk meg, hogy a friss ebédért dolgozni kell, hogy a finom reggeli és vacsora fáradságos munkával kerül az asztalra.
Megtanultuk becsülni az ételt, az erdőt, az állatokat, tisztelni az öregeket, követni a szokásokat, s észrevétlenül egy értékrendet is kaptam. Nem lehetett egyszerű három (négy-öt) unokát bevállalni minden nyáron, három hónapra. De áldozatkész vállalásuk révén lettem, aki lettem, s nem lehet ezt megköszönni, azt hiszem, soha.
Kedves Mama és Tata! Mi jól vagyunk, és a tanulás is meneget – kezdeném a bevett mondattal a levelem, de már tizenéve nincs, ahova…
Kiemelt kép: középen a szerző látható körülbelül 9 évesen.
