Lassan már az ingerküszöbünk is megemelkedik, és magától értetődőnek veszünk olyan tényeket, miszerint iskolába lépve az amúgy kíváncsi, érdeklődő gyerek egy fél éven belül elveszíti tudásszomját, kalandvágytól izzó tekintetéből eltűnik a szikra, és riadt, apatikus feladatteljesítő robottá tárgyiasul.
Egy előkészítő osztályos gyerek ül a kabinetem asztalánál, kérem, hogy rajzoljon nekem valamit, bármit, amit szeretne. Erre fájdalmasan felszakad belőle a tiltakozás: „Jaj, nekem már se a csontom, se a bőröm nem kívánja a rajzolást!” Elszomorodtam. A gyermekek nagy többsége szeret rajzolni: szabadon, nem a vonalra vigyázva, hogy nehogy kifusson, kedvenc élményeiről, személyekről, színessel, nemcsak grafittal.
De sajnos az iskolában, sőt gyakran már az óvodában is előfordul, hogy megtanítják a gyereket, hogy ne firkáljon, mert az csúnya, a róka nem kerek, hanem hosszúkás, a színezés csak akkor szép, ha nem megy ki a vonalból.
Hogy a fekvőtámaszról és a guggolásról nem a fejlesztő testedzés, jótékony erőnövelés jut az eszébe, hanem egy életre gyűlölt megalázási technika, arról gondoskodik egypár ilyen jellegű fixációval megvert pedagógus, aki véletlenül sem tornatanár, hanem a legváltozatosabb tantárgyak méltatlan képviselője: hitoktató, történelem, magyar stb. szakos. Zaj van az osztályban? Osztály, vigyázz, harminc fekvőtámasz! Megszólaltál, amikor nem kellett volna, kotyogsz? Semmi gond, ötven guggolás! Nem járnak az emberek templomba, jaj, kiüresednek templomaink, jaj, kihal a kereszténység! Jaj!
Talán ha nem négyessel fenyegetné a hitoktató a gyereket, ha az nem megy legalább ötször templomba a félév során. Vagy nem a pokol gyötrelmeivel rémisztgetné a kisiskolást, ha füllent szüleinek, amitől a gyereknek több hónapos pszichoterápiát igénylő éjszakai felriadásai lesznek. Vagy az imádság hangulatából átlendülve, indulattól elborult elmével nem bántalmazná a kisgyereket, akkor talán lenne esély arra, hogy a diákok a vallásórákon ne remegő gyomorral, a félelemtől gúzsba kötve üljenek.
Természetesen mindez a szeretet nevében.
Énekórán énekelni KELL. Egyedül, mindenki előtt. Akkor is, ha olyan a hangod, hogy a pacsirta is megirigyelné, akkor is, ha olyan, hogy az osztálynak egy csapásra vizelet-visszatartási problémái lesznek, amikor te énekelsz. Nem akarod? Muszáj! Ha nem énekelsz most, akkor jövő órán majd ötöt kell! Büntetésből.
És ezek „csak” művészeti tantárgyak, benne olyan tevékenységekkel, melyeket legtöbb esetben a gyerekek zöme kiskorától szeret: rajzolni, énekelni, bibliai „meséket” hallgatni, mozogni. Hogy ezek után nehezen tudja majd szeretni, vagy egyáltalán nem, abban biztos vagyok.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. novemberi lapszámában jelent meg.
