Nemcsak a japánok technológiai fejlettsége, nemcsak a robotizált fővárosuk, nemcsak a többemeletes földalatti közlekedési rendszerük, nemcsak a centiméter pontossággal megálló vonataik, a fehér kesztyűs buszsofőreik, nemcsak az óceánra futó reptereik, beláthatatlan nagyságú kikötőik, a folyók fölötti többsávos útjaik ejtettek ámulatba, hanem azoknak a mindennapi dolgoknak a hiánya, melyek a nyugati ember kultúrájában elengedhetetlenek.
Van három hétköznapi dolog, amit fölösleges keresned Japánban. Kilincset az ajtón, fület a csupron, és gabonából készített ételeket.
Ezeket a nyugati civilizációs kellékeket csak a külföldi, többnyire amerikai partnerek számára kialakított helyeken találod meg.
Erre jön ráadásként a japán köszöntési forma, a kézfogás helyetti fejhajtás összetett tenyérrel a mellük előtt vagy anélkül. Nem volt tehát üdvözlésünk során sem kézfogás, sem ölelkezés, sem puszilózás.
Körülbelül két méter távolságban megálltak házigazdáink, és mélyen meghajoltak előttünk, aztán összesimították tenyerüket, mint akik imádkoznak,
s még háromszor meghajoltak. Amikor kérdéseikre választ adtunk – angol volt a társalgás nyelve –, ők minden válasz után újra meghajoltak, mint akik nyomatékosítják, hogy megértették, amit mondani akartunk.
Ma, amikor a világjárvány miatt nem ajánlott a testi kontaktussal nyomatékosított köszöntés, olyan jól esik visszagondolni a tavalyi japán tapasztalatomra. Állítom, hogy kézfogás, ölelkezés és puszilózás nélkül is olyan mély kapcsolatokat tudtunk kialakítani, melyek egy életre szólnak. Igaz az is, hogy amikor azt a néhány udvariassági gesztus szintjén hangoztatott japán tőmondatot ismételgettük, mely a jó napot, hogy vagy, köszönöm jól-nak felelt meg, felcsillant a szemük, amikor én formáltam a japán hangokat.
Az amerikai, a nagy-britanniai, az indiai hangzású japán kiejtés csak megértő mosolyt fakasztott a házigazdák arcára, de az én kiejtésem valami ősi tüzet gyújtott bennük, s nem tagadom, bennem is.
Tudtam, semmi személyes érdemem nincs a japán hangok kiejtésében, az érdem az anyanyelvemé. A japánok nem bővelkednek a dicséretekben, nem szeretnek csicseregni kedvesen, de nekem azt mondták, hogy ha volna rá lehetőség, szívesen ellátnának hosszabb ideig, mert biztosak benne, hogy egy éven belül megtanulnám a nyelvüket. Rég nem éreztem ilyen áldottnak és gazdagnak magam, mint azokban a napokban. Persze rögtön belém villant, hogy valahányszor megszólalok itthon az állam nyelvén, a barátságos testvérek megkérdezik, hogy honnan származom, a barátságtalanok pedig rámszólnak, hogy sértő az akcentusom.
Az első két nap nagyokat mulattunk azon, hogy elfeledkezve magamról, kézfogásra nyújtottam a kezem, ölelésre tártam a karom. De ahogy belerázódtam a kézfogás nélküli köszöntésekbe, egyre jobban esett, hogy testi kontaktus nélkül is kifejezhetem azt, ami a szívemben, lelkemben van.
A legrosszabb az volt, amikor hazaérve újrakezdődtek a kézfogások, ölelkezések, puszilózások, s nekem folyton azon járt az eszem, vajon mennyire őszinték ezek a gesztusok?!
Hányszor jártam már meg, hogy aki nagy odaadással rázta a kezem az egyik nap, a másikon hátba támadt? Hány olyan volt, aki igaz barátként ölelt meg egyik nap, a másikon már elárult, s hogy hányszor kaptam Júdás-csókot, azt már nem is tudom, s talán nem is akarom összeszámolni.
Hányszor éreztem egy-egy barátinak nevezett ölelésben, hogy rám zúdul a másik ember lelki terhe, frusztráltsága, elégedetlensége, a világ iránti undora? Azt hittem, segíteni tudok neki, de képtelen voltam rá, mert csak magammal hitettem el, hogy át tudom venni a terhét, helyette tudom élni az életét. Pedig nem tudom, nem tudhatom, mert mindenkinek a maga életét kell élnie, s tudunk ugyan együttérzőek lenni embertársunkkal, de önmagától senkit sem tudunk megszabadítani.
Sokszor láttam nagyvárosok zsúfolt terein Gyere kapsz egy ingyen ölelést, vagy Mindenkinek segít egy őszinte ölelés felirattal ölelésre invitáló embereket, akik meg voltak győződve arról, hogy a nyugati civilizáció legnagyobb betegsége az elidegenedés, s egy ilyen ölelés-kampánnyal jobbá teszik a világot. Nem értek egyet velük.
Nem hiszek a felületes kézfogásban és ölelésben. Nekem őszinte tekintet kell, aztán őszinte szavak, őszinte élet, s aztán jöhet a kézfogás, ölelés és puszilózás, de csak ha nem képmutató.
Volt egy földbe sulykoló élményem a megváltó ölelés témában. Egy csoportban voltam egy olyan emberrel, akinek születési rendellenesség miatt csökevényes karjai voltak. A bemutatkozás pillanatában nekem egészen máshol járt az eszem, nem figyeltem, nem vettem észre, hogy fölöslegesen nyújtom a kezem, aztán, hogy átíveljem ezt a kellemetlenséget, mint egy gorilla lehengerlően át akartam ölelni. Emberünk hátrálni kezdett, s olyan dühvel nézett rám, hogy meg kellett álljak. Végül hosszan magyarázkodtam, igen tudom, barbár vagyok, hogy felsőbbrendű leereszkedéssel olyan valakivel akartam kezet fogni, akinek nem volt keze.
Míg a kézfogás újra engedélyezett és elvárt lesz, s majd a járványtól való félelem nem tart vissza az érintéstől, elmélkedjünk azon, hogy mi értelme van a felszínes kézfogásnak, mi értelme van annak az ölelésnek, ami csak pótcselekvés? Hiszem, hogy a világ akkor lesz egy jobb hely, ha földi életünk minden pillanatában egy kicsit őszintébbek leszünk, még a kézfogásban és az ölelkezésben is.
Kiemelt kép: Shutterstock
Segítsünk közösen a nehéz helyzetbe került erdélyi családoknak! A Nőileg, együttműködésben a Gyulafehérvári Caritasszal támogató programot indított, mellyel célkitűzésünk legalább 50 erdélyi család segítése fél éven keresztül. Adakozásra hívjuk a Nőileg olvasóit és nemcsak! Támogatásoddal segíthetsz munkanélkülivé vált családfenntartókat, kiskorú gyerekeiket egyedül nevelő szülőket. További részleteket itt olvashatsz, vagy kattints az alábbi gombokra:
