Aztán elkezdtük az egyetemet, ahol – micsoda minőségi ugrás – már az első közösségi oldalak, a Hi5 és az iWiW is a mindennapjaink részévé vált. A kollégiumban működött a számítógépes belső csettelés (Mirc), amin keresztül bulikat lehetett rendezni, ebédjegyeket tudtunk adni-venni, és zeneszámot kérhettek a bentlakók a frissen létrehozott egyetemi rádió műsorvezetőitől. Utóbbiak nyilván napi rendszerességgel visszaéltek hatalmukkal (e sorok írója is egyike volt), hiszen a női kéréseket helyezték előtérbe. Az egyetemet úgy zártuk, hogy a Facebookot még nem használtuk, igaz, ismertünk olyanokat, akik találkoztak olyanokkal, akik… A munkaerőpiac nagyon gyorsan beszippantott, többen szolgálati mobiltelefont és céges e-mail-címet kaptunk, a Facebookra való csatlakozás pedig természetessé vált.
Élveztük, hogy bárkire rákereshetünk, ismerkedhetünk, barátkozhatunk. Szóval az elején nagyon faja volt facebookozni.
És nagyszerű volt azt tapasztalni, hogy kiváló párbeszédek, szakmai viták gyűjtőhelyévé vált ez a felület. Közben ingyen adtunk-vettünk ezt-azt, délutáni focikat, randevúkat, születésnapi bulikat szerveztünk.
Az idilli állapot azonban elmúlt, és ma már ott tartunk, hogy egymást ott alázzuk meg, ott semmisítünk meg bárkit egy-egy odahányt mondattal, másra erőltetett, abszolút igazságként közölt fatális hülyeséggel.
Táborokra szakadtunk: Ne jöjjön ide a migránssimogató pápa-csoportra, Várjuk a Szentatyát Csíksomlyóra-közösségre, A koronavírus nem is létezik-társaságra, Használjunk maszkot-klubra.
Igen, minden 20 évvel ezelőtt kezdődött. 2000 óta használok online felületeket levelezésre, kapcsolatépítésre, munkavégzésre, szórakozásra. Húsz évvel ezelőtt a középiskolai bentlakásunkban húszan laktunk egy hálóban, és egy konnektor bőven elegendő volt az egy szem rádiókészüléknek. Manapság hány eszközt is töltünk árammal? Számoljuk csak össze.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
