Máthé Melinda: Hová mennek a nagyanyák?

Hová tűntök, fejkendős, kötényes, falusi székely asszonyok? Egyre csak fogytok, így fogyunk ki lassan mi, mai székely asszonyok belőletek, és abból amit ránk hagytatok. Az örökséget, igaz, sokan tovább visszük, de úgy, ahogy ti, régiek tudtátok az élet misztériumát, az utánozhatatlan. A kovász titkát, a természet suttogó jeleit, a vele való sejtelmes szimbiózist. A termőföld iránti bűvös szerelmetekből fakad, hogy mindent életté varázsoltatok: gabonából eledelt, kenderből, lenből ruházatot, gyapjúból takarót, tapasztalatból bölcsességet.

Fotó: Pixabay

Tudjuk, persze, hová lesztek, az enyészet átsuhan veletek birodalmába, csak hát mi maradunk még valameddig, tele kételyekkel, ér-e annyit lélektani ismeretekkel kibélelt tudásunk, mint a ti csupasz, szigorú erkölcsi tanításaitok?

Ma rátok gondolok, töpörödöttségetekben is bájos anyókák, nannyók, nénék, dédik, nagymamák, a régi világ ódon úrnői, akik már odaátról vigyáztok bennünket ugyanazzal a féltő lelkülettel. Különösen rád, mama.

Mi a gyász mértékegysége? Mi tompítja a bugyborékoló, fel-felzúgó és áramló fájdalmat, vajon merre csatornázza el a lélek?

A szív melyik pitvarába lehet beterelni, hogy valahová eltűnjön, kicsit elhallgasson? Hová tart és mit pörget fel, mint a szélben hömpölygő ördögszekér?

Én téged soha életemben nem tegeztelek, mint ahogy senkit sem a faluból, nem volt szokás. Pedig aztán te olyan közel álltál hozzám, hogy azt is tudtad rólam, amit még magamnak sem vallottam be. Olvastál bennem, mint a vízfolyás. A neved soha nem tetszett, gondoltam amolyan falusi név. Aztán sokkal később olvastam Kosztolányi versét a nevedről, hát mégiscsak előkelő. A parasztasszonyok jellegzetes életét élted hajnaltól-napestig,

az évszakok váltakozása csak annyit jelentett, hogy melegebben öltöztél, a vékony fejkendőt vastagabbra cserélted, s vissza, de ugyanannyit dolgoztál.

Hajad hajtűvel mindig felkontyolva, amíg 70 után meg nem kértél, hogy vágjam le. Azt mondtad, anyád első asszony volt a faluban, és a leányaidat is úgy stafírungoztad, hogy ez a hír járjon róluk.

Gyűlöltem a nyári keddeket, lódulnod kellett a piacra, be a városba. A puliszkának más volt az íze, ha nem te keverted. Inkább étlen olvastam a felső ház hűvösében orrvérzésig Jókait. De aztán hazajöttél a vigasztaló vásárfiával.

Szeretlek látni magamban. A mozdulataidból, nevetésedből, mondataidból, ami az enyém lett.

Néha megfőzöm a levesedet, tudod te, melyiket, megsütöm a legendás receptjeidet. Sem állagra, sem ízre… oly gyönge utánzat! A pityókás, vert hajú kenyérben a tied zamatát keresem. Az én kezeim alkalmatlanok a dagasztásra, de a teknőből szívesen kikaparnám a kukorinak való kenyértésztát. Csak lennél ott a háttérben. Gyerekeim a kendőidet hordják, ha hozzád hasonlót látnak, megállnak, megtorpannak.

Ott fájsz tovább bennünk, a hideg kályhád, házad élettelen falainak gondolatára is. Virágoskerted gizgazát ritkán húzzuk ki.

Mondataid állnak az időben, nem düledező kerítések, hanem szilárd támasztékok, és megállítják nemcsak az időmet, hanem engem is az időben. Halálod a legszebb halál, amit ember elképzelhet. Jól kialkudtad az Égtől, nem mondom. Hogy magad köré gyűjtöttél, nehogy egyedül érjen a nagy pillanat, kiadtad a munkát, mint mindig, aztán nagy vagányul átlibbentél valahová.

Hová mennek a nagyanyák? Oda, hova máshova? A mennyországba, ami a legnemesebb vágyaink sűrítménye. Vagy valami hasonló kell legyen, mi más?

Mire a munkát elvégeztük, hűlt helyedet kaptuk. Micsoda nagystílű rendezői fogás. Katarzis helyett bénító szorítás a mellkasban, pedig temérdek évet kaptál.

A gyász természete a fakulás, átszíneződés, és de jó, hogy ilyen. Mert mi lenne, ha növekedne? Hová férne el a folyamatosan sokasodó veszteségeinkkel? Szinte állandóan új gyász költözik belénk: kihűlő barátságok, elmulasztott lehetőségek, fogyatkozó erő, „vénülő kezek” és „hulló hajszálak elégiája”, a bátortalanság és félelmek termékei, kudarcok, balesetek, betegségek, elválások szülte átrendeződései az életnek.

A csendesedő gyász az elviselhetetlen megszelídülése, hogy élni lehessen tovább.

Mama, a minap elhoztam a giccses, műanyag táladat, lila és ciklámen virágszerű micsodák imbolyognak rajta. A mázas vájlingok mind kilyukadtak. Hirtelen nem volt, amibe felszedjem a fanyar, sünyöri barackot a fád alól. Azt hiszem, nem fogom immár visszavinni. Nem baj, ha randa. Naponta használom. Elevenen tart, folyton párbeszédre késztet veled. Mert te voltál a vitalitás maga, a hamisítatlan életöröm, a göröngyökből fakadó új élet fölötti ujjongás, a hamisítatlan életöröm. Ezt őrzöm leginkább, ez a legfontosabb hagyatékod. Ilona. Most már tegeződjünk. Maradjon így.

Itt vagy, mint ahogy mindazok a székely asszonyok, akik az életet a legnagyobb egyszerűségben élték le, de mégis valami misztikus egységbe és elfogadásba olvadtak vele.

Mind őrzünk valamit belőletek: egy viseletet, egy szőttest, egy hajszínt, egy kézformát, egy öltésmintát, egy ölelést, egy dallamot, egy tanácsot, egy elhallgatott titkot, egy akármit. Így reménykedünk egy csodaszép folytonosságban feltartóztatni a legkíméletlenebb hatalmat: az időt. És a veszteséget, hogy amikor a fejkendős asszonynemzedék kifogy, valami visszafordíthatalan történik a világgal. A mienkkel mindenképp.

„végül mind elmegyünk,...

és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain... ”

Weöres Sándor

korábban írtuk

Demeter Melinda: Keresztapja
Demeter Melinda: Keresztapja

Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.