Tudjuk, persze, hová lesztek, az enyészet átsuhan veletek birodalmába, csak hát mi maradunk még valameddig, tele kételyekkel, ér-e annyit lélektani ismeretekkel kibélelt tudásunk, mint a ti csupasz, szigorú erkölcsi tanításaitok?
Ma rátok gondolok, töpörödöttségetekben is bájos anyókák, nannyók, nénék, dédik, nagymamák, a régi világ ódon úrnői, akik már odaátról vigyáztok bennünket ugyanazzal a féltő lelkülettel. Különösen rád, mama.
A szív melyik pitvarába lehet beterelni, hogy valahová eltűnjön, kicsit elhallgasson? Hová tart és mit pörget fel, mint a szélben hömpölygő ördögszekér?
Én téged soha életemben nem tegeztelek, mint ahogy senkit sem a faluból, nem volt szokás. Pedig aztán te olyan közel álltál hozzám, hogy azt is tudtad rólam, amit még magamnak sem vallottam be. Olvastál bennem, mint a vízfolyás. A neved soha nem tetszett, gondoltam amolyan falusi név. Aztán sokkal később olvastam Kosztolányi versét a nevedről, hát mégiscsak előkelő. A parasztasszonyok jellegzetes életét élted hajnaltól-napestig,
Hajad hajtűvel mindig felkontyolva, amíg 70 után meg nem kértél, hogy vágjam le. Azt mondtad, anyád első asszony volt a faluban, és a leányaidat is úgy stafírungoztad, hogy ez a hír járjon róluk.
Gyűlöltem a nyári keddeket, lódulnod kellett a piacra, be a városba. A puliszkának más volt az íze, ha nem te keverted. Inkább étlen olvastam a felső ház hűvösében orrvérzésig Jókait. De aztán hazajöttél a vigasztaló vásárfiával.
Néha megfőzöm a levesedet, tudod te, melyiket, megsütöm a legendás receptjeidet. Sem állagra, sem ízre… oly gyönge utánzat! A pityókás, vert hajú kenyérben a tied zamatát keresem. Az én kezeim alkalmatlanok a dagasztásra, de a teknőből szívesen kikaparnám a kukorinak való kenyértésztát. Csak lennél ott a háttérben. Gyerekeim a kendőidet hordják, ha hozzád hasonlót látnak, megállnak, megtorpannak.
Mondataid állnak az időben, nem düledező kerítések, hanem szilárd támasztékok, és megállítják nemcsak az időmet, hanem engem is az időben. Halálod a legszebb halál, amit ember elképzelhet. Jól kialkudtad az Égtől, nem mondom. Hogy magad köré gyűjtöttél, nehogy egyedül érjen a nagy pillanat, kiadtad a munkát, mint mindig, aztán nagy vagányul átlibbentél valahová.
Mire a munkát elvégeztük, hűlt helyedet kaptuk. Micsoda nagystílű rendezői fogás. Katarzis helyett bénító szorítás a mellkasban, pedig temérdek évet kaptál.
A gyász természete a fakulás, átszíneződés, és de jó, hogy ilyen. Mert mi lenne, ha növekedne? Hová férne el a folyamatosan sokasodó veszteségeinkkel? Szinte állandóan új gyász költözik belénk: kihűlő barátságok, elmulasztott lehetőségek, fogyatkozó erő, „vénülő kezek” és „hulló hajszálak elégiája”, a bátortalanság és félelmek termékei, kudarcok, balesetek, betegségek, elválások szülte átrendeződései az életnek.
Mama, a minap elhoztam a giccses, műanyag táladat, lila és ciklámen virágszerű micsodák imbolyognak rajta. A mázas vájlingok mind kilyukadtak. Hirtelen nem volt, amibe felszedjem a fanyar, sünyöri barackot a fád alól. Azt hiszem, nem fogom immár visszavinni. Nem baj, ha randa. Naponta használom. Elevenen tart, folyton párbeszédre késztet veled. Mert te voltál a vitalitás maga, a hamisítatlan életöröm, a göröngyökből fakadó új élet fölötti ujjongás, a hamisítatlan életöröm. Ezt őrzöm leginkább, ez a legfontosabb hagyatékod. Ilona. Most már tegeződjünk. Maradjon így.
Mind őrzünk valamit belőletek: egy viseletet, egy szőttest, egy hajszínt, egy kézformát, egy öltésmintát, egy ölelést, egy dallamot, egy tanácsot, egy elhallgatott titkot, egy akármit. Így reménykedünk egy csodaszép folytonosságban feltartóztatni a legkíméletlenebb hatalmat: az időt. És a veszteséget, hogy amikor a fejkendős asszonynemzedék kifogy, valami visszafordíthatalan történik a világgal. A mienkkel mindenképp.
„végül mind elmegyünk,...
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain... ”
Weöres Sándor
korábban írtuk
Demeter Melinda: Keresztapja
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
