Advent az elcsendesülés szépséges lehetősége és kényszere is, amitől aztán jól be lehet feszülni, mert lám, itt ólálkodik a szenteste, és mi van, ha készületlen, és nem ügyesen csendesített lélekkel, hanem megtépázottan talál, amikor betoppan.
Van egy adventi mese, amelyben egy férfi elindul tüzet keresni, mert felesége fiúnak adott életet, és rettenetesen fáznak. Zárt ajtókra lel. Mindenhol. Aztán a pusztán egy mogorva pásztortól is tüzet kér, aki felajánlja ugyan a parazsat, de csak kárörvendve, és fürkészve figyeli, hiszen nincs sem amivel, sem amibe beletennie. A férfi pőre kézzel teszi a zsebébe a parazsat, anélkül, hogy megégetné magát. „Milyen éjszaka ez?” – teszi fel döbbenten a kérdést a pásztor? „Ha te magadtól nem jössz rá, akkor én nem mondhatom el neked” – válaszolja a férfi. A kőszívű pásztor a nyomába ered, és amikor meglátja a gyermeket az anyjával, látni és hallani kezd… Hiába minden jel és szózat, amíg mélyről fel nem buzog egy másik felismerés.
Lehet-e karácsonykor nem karácsonyra gondolva élni?
„Nem-karácsony, nem-ünnep, idén köszi, kihagyom, jövőre, ígérem ismét, de idén nem.” Micsoda elvetemült ötlet, mondanák, ez teljesen megőrült, gondolnák. Lehet ilyet is, olyat is hallani.
A jó megérkezés öröktől fogva izzasztó folyamat. Főleg, ha egy ragyogó ünnepről van szó.
Mindenki karácsonya egyedi, hiszen minden ember összegyúr magának egy hagyományból, emlékekből, a gyerekkor ízeiből és álmaiból, reményeiből álló ünnepet, jó esetben a gyermeki hit felnőtt hitté komolyodik, és belekerül a különleges egyvelegbe. Talán a régi embereknek ez is jobban ment, mert nem akarták állandósítani az ünnepeket impulzus-zuhataggal, instant örömökkel, inkább remegő szívvel várakoztak arra a néhányra.
Mi más a karácsony, ha nem a megtisztulás tömény vágya, egy katarzis-bomba, amit mindenáron el akarunk érni, hogy márpedig történjen meg, bár egy pillanatra hasson, járjon át. És nem adja magát könnyen, nem bizony. De mindig beinvitál a várakozás áldott folyamatába, ahol apró tükrök várnak a bejárat előtt, amelyekbe, hát, bele kell nézni. Karácsony a nagy családi alkalmak, nagy találkozások, nagy megbocsátások ünnepe.
Mi van akkor, ha a vallásos, hagyományápoló, sajátos családi rituáléink ellenére sem hajlandó megérkezni az olyannyira vágyott áhítatos lelkület. A girlandot kiakasztanánk, de az égők zöme elfelejtett tavaly óta égni, hümmögve értelmezzük a jelet, adventi koszorút gyártunk, kettőt is, valahogy csámpásabbak, pucoljuk nagy lelkesen az ablakot, írjuk a listákat, kinek mit, hogyan, mit újítsunk a menün, legyen egy kis, a fa alá rejtendő, megőrzött titok. Rójuk a köröket: roráték és istentiszteleti alkalmak, gyertyagyújtások és zengő karácsonyváró dalok.
Állunk, rongyolt lélekkel mint Ady a versében, a Sion hegy alatt, és nem jut eszünkbe valami fontos. Nem, nem is fontos, hanem lényeges, keresünk valamit: „szembenézünk a jó öreg Úrral, érezzük az Isten-szagot, de nem tudjuk megszólítani”. Dermedt állapot. „hogy hívnak téged szép, öreg Úr? … Csak nagyszerű nevedet tudnám...” Szavak nélkül, formátlanul ott zeng bennünk az esdeklés.
És jaj, már hallatszik is a harang, az angyali szárnysuhogás, a nagy előkészületben nem bírunk megérkezni, ott lohol a lelkünk valahol utánunk, a keményített ünnepi abrosz és a gyertyafény mögött.
És aztán megérkezik! Nem úgy és nem akkor, amikor várnánk.
Ez az ünnep természete, ha mi nem bírjuk, majd ő, kitárja szentséges karját felénk: valami kifürkészhetetlen módon, a hála egyszer csak szelíd libbenéssel belopózik, átjárja a falakat, bekúszik a szembe, a szavakba, a kalács ízébe, az ölelésbe, aztán vissza oda, ahonnan elindult, békességet szülve.
Ó, áldott közhelyek: Jászol, Mária, József, pásztorok és Háromkirályok, arany, tömjén, mirha! Kikerülhetetlen „dicsőséges, fényességes Karácsony!”
Egy biztos: a betlehemi csillag felragyog… Mindenkinek, aki várja. Hogy szó, tekintet, hang, íz, illat, érintés, Ige formájában, nem tudni. Ez a nagy titok, amire érdemes a világ végén, a Bahamákon is várni.
korábban írtuk
Pakot Mónika: Nem csak egy terméket készítek, hanem magamból is adok egy részt a másiknak
Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.
