Máthé Melinda: Lehet-e karácsonykor nem karácsonyra gondolva élni?

Lehet-e a karácsonyra a megszokott rituálék nélkül készülni? Vagy a szent „kliséktől” eltávolodva hangolódni és beszélni róla? Vajon, ha egyszer kifordulnánk a szokásos sémákból, mi történne? Ha másképp készülnénk, ha fittyet hánynánk az örökölt és bevett szertartásainkra, és elutaznánk a Bahamákra vagy a világ végére, nézni, hová is lóg le a világ pereméről a lábunk, ha egyáltalán lehet ott ilyet.

Fotó: Illusztráció: Pixabay

Advent az elcsendesülés szépséges lehetősége és kényszere is, amitől aztán jól be lehet feszülni, mert lám, itt ólálkodik a szenteste, és mi van, ha készületlen, és nem ügyesen csendesített lélekkel, hanem megtépázottan talál, amikor betoppan.

Rémülettel gondolunk arra, hogy elsuhan az ünnep, és mi kívül maradunk, csak felszínesen érint, mint porcukor a havasi kiflit.

Van egy adventi mese, amelyben egy férfi elindul tüzet keresni, mert felesége fiúnak adott életet, és rettenetesen fáznak. Zárt ajtókra lel. Mindenhol. Aztán a pusztán egy mogorva pásztortól is tüzet kér, aki felajánlja ugyan a parazsat, de csak kárörvendve, és fürkészve figyeli, hiszen nincs sem amivel, sem amibe beletennie. A férfi pőre kézzel teszi a zsebébe a parazsat, anélkül, hogy megégetné magát. „Milyen éjszaka ez?” – teszi fel döbbenten a kérdést a pásztor? „Ha te magadtól nem jössz rá, akkor én nem mondhatom el neked” – válaszolja a férfi. A kőszívű pásztor a nyomába ered, és amikor meglátja a gyermeket az anyjával, látni és hallani kezd… Hiába minden jel és szózat, amíg mélyről fel nem buzog egy másik felismerés.

Lehet-e karácsonykor nem karácsonyra gondolva élni?

„Nem-karácsony, nem-ünnep, idén köszi, kihagyom, jövőre, ígérem ismét, de idén nem.” Micsoda elvetemült ötlet, mondanák, ez teljesen megőrült, gondolnák. Lehet ilyet is, olyat is hallani.

Van, aki direkt kiutazik az ünnepből, megúszni a járulékos pörgést. De hová lesz akkor a megérkezés? Mibe?

A jó megérkezés öröktől fogva izzasztó folyamat. Főleg, ha egy ragyogó ünnepről van szó.

Mindenki karácsonya egyedi, hiszen minden ember összegyúr magának egy hagyományból, emlékekből, a gyerekkor ízeiből és álmaiból, reményeiből álló ünnepet, jó esetben a gyermeki hit felnőtt hitté komolyodik, és belekerül a különleges egyvelegbe. Talán a régi embereknek ez is jobban ment, mert nem akarták állandósítani az ünnepeket impulzus-zuhataggal, instant örömökkel, inkább remegő szívvel várakoztak arra a néhányra.

Ilyenkor gyűjthető össze egy egész évre való reménység.

Mi más a karácsony, ha nem a megtisztulás tömény vágya, egy katarzis-bomba, amit mindenáron el akarunk érni, hogy márpedig történjen meg, bár egy pillanatra hasson, járjon át. És nem adja magát könnyen, nem bizony. De mindig beinvitál a várakozás áldott folyamatába, ahol apró tükrök várnak a bejárat előtt, amelyekbe, hát, bele kell nézni. Karácsony a nagy családi alkalmak, nagy találkozások, nagy megbocsátások ünnepe.

Megbírna-e a lélek egy karácsonymentes évet?

Mi van akkor, ha a vallásos, hagyományápoló, sajátos családi rituáléink ellenére sem hajlandó megérkezni az olyannyira vágyott áhítatos lelkület. A girlandot kiakasztanánk, de az égők zöme elfelejtett tavaly óta égni, hümmögve értelmezzük a jelet, adventi koszorút gyártunk, kettőt is, valahogy csámpásabbak, pucoljuk nagy lelkesen az ablakot, írjuk a listákat, kinek mit, hogyan, mit újítsunk a menün, legyen egy kis, a fa alá rejtendő, megőrzött titok. Rójuk a köröket: roráték és istentiszteleti alkalmak, gyertyagyújtások és zengő karácsonyváró dalok.

Keressük a jócselekedetek, a nagylelkűség alkalmait. Mi kell, mi még? Ánizs, fahéj, narancs, kalács.

Állunk, rongyolt lélekkel mint Ady a versében, a Sion hegy alatt, és nem jut eszünkbe valami fontos. Nem, nem is fontos, hanem lényeges, keresünk valamit: „szembenézünk a jó öreg Úrral, érezzük az Isten-szagot, de nem tudjuk megszólítani”. Dermedt állapot. „hogy hívnak téged szép, öreg Úr? … Csak nagyszerű nevedet tudnám...” Szavak nélkül, formátlanul ott zeng bennünk az esdeklés.

A várakozás ambivalens. Néha csak úgy beülnénk az ünnepre, mint egy vendég a terített asztalhoz, megspórolnánk a hajszát és a testi-lelki alámerülést.

És jaj, már hallatszik is a harang, az angyali szárnysuhogás, a nagy előkészületben nem bírunk megérkezni, ott lohol a lelkünk valahol utánunk, a keményített ünnepi abrosz és a gyertyafény mögött.

És aztán megérkezik! Nem úgy és nem akkor, amikor várnánk.

Ez az ünnep természete, ha mi nem bírjuk, majd ő, kitárja szentséges karját felénk: valami kifürkészhetetlen módon, a hála egyszer csak szelíd libbenéssel belopózik, átjárja a falakat, bekúszik a szembe, a szavakba, a kalács ízébe, az ölelésbe, aztán vissza oda, ahonnan elindult, békességet szülve.

Váratlanul, hirtelen átlágyul bennünk az összes keménység és görcs, és íme belénk születik szikrázva a csoda. Ánizs, fahéj, narancs, kalács.

Ó, áldott közhelyek: Jászol, Mária, József, pásztorok és Háromkirályok, arany, tömjén, mirha! Kikerülhetetlen „dicsőséges, fényességes Karácsony!”

Egy biztos: a betlehemi csillag felragyog… Mindenkinek, aki várja. Hogy szó, tekintet, hang, íz, illat, érintés, Ige formájában, nem tudni. Ez a nagy titok, amire érdemes a világ végén, a Bahamákon is várni.

korábban írtuk

Pakot Mónika: Nem csak egy terméket készítek, hanem magamból is adok egy részt a másiknak
Pakot Mónika: Nem csak egy terméket készítek, hanem magamból is adok egy részt a másiknak

Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.