Bezártam az ajtót? Hova parkoltam az autót? Kihúztam a vasalót? – ismerősek lehetnek ezek a kérdések. Az a legdurvább, amikor a laptopon lezárok egy ablakot a böngészőben, mert valamit sürgősen meg kellene nézzek a doksik között, s mire tovább kéne lépjek, már dobogtatok az ujjaimmal, hogy mit is keresek…? Szinte dühbe gurulok, de valahogy visszarángatom magam és szólok
– nyugi, lépj egyet vissza.
Mert tíz drive-ot futtatunk egyszerre, hat chat ablakon kommunikálunk, s közben már stresszelünk, hogy időben be tudjuk-e fejezni a feladatokat, mert délutánra egyéb tervek vannak.
Évekig sokat utaztam Székelyföldön belül, rutin-utak voltak egy idő után. Egy alkalommal döbbenettel tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, hogyan jutottam el Szovátától Makfalváig. Akkor nagyon elhatároztam, hogy ha az úton vagyok, csak arra figyelek. Nem esküdnék meg rá, hogy ez mindig sikerül, de valahogy meg kell tanulni fókuszban maradni.
Azt tapasztaltam, főleg akkor lehet ebből a koncentrált figyelemből kiesni, ha a rutin működtet. És sok mindennel vagyunk így a hétköznapokban, éppen ezért lehet, hogy észre sem vesszük az árnyalatokat, a finomságokat magunk körül, vagy a reakcióinkat magunkon belül.
[caption id="attachment_61934" align="aligncenter" width="334"]
