Odáig jutottam az elmúlt egy évben, mivel itt minden csak elkezdve volt, de befejezve nem, hogy zavar ez a félkész állapot, minden nap le kell küzdjem magamban, elhitessem, hogy nem is olyan fontos az, hogy meglegyen, tulajdonképpen nem érdekel már. Persze, hogy érdekel, mert naponta többször is kell porszívózzak, nem bírom magam körül a felfordulást, de etettem magam rendesen, hogy hát jó így is, majd egyszer, meg hasonlók. És eközben elszoktam a munkásoktól is, meg attól, hogy egy építkezés megint minden növénykémet tönkreteszi, kezdhetem előlről az ásás – kapálás – gereblyézést.
Ha meg nincsen befejezve a ház, nem is tudom olyanná alakítani, amilyenné én szeretném, hiszen az oldalába nem ültethetem még be a levendulát, ott sínylődnek szegények a cserépben, mert hát állványt kell majd oda tegyenek.
Nem ültettem el még az almafát sem, mert a kerítés miatt ott még ásás és betonozás lesz, és nem került még a málna sem a helyére, mert ott is kell még dolgozzunk.
Itt-ott elültettem növényeket, ideiglenesen, hogy majd kiveszem és átültetem őket, amikor itt végre mindennek vége. Emiatt már nem is nézek ki az ablakon, mert csak felbosszant, hogy most hogy néz ki minden. Nem vagyok egy nagyon türelmes alkat, a dolgok záros határidőn belül úgy kell alakuljanak körülöttem, ahogy azt én elképzeltem.
No de sebaj, már a jóga sem kell, csak jó sok laza nadrágot találjak a turiban. Amúgy is, a gondolataim legalább felét a szerszámok, kerti eszközök és barkácsolási-, műszaki megoldások teszik ki, a női gondolatok nemigen tudnak helyet szorítani maguknak a fejemben.
Nem egy kellemes időszak ez az életemben, nagy döntések, kínlódások és vívódások ideje ez, teljes anyagi leégés, és a magánélet teljes hiánya jellemzi, nem beszélve arról, hogy építési hulladék, állványok és mindenféle furcsa eszközök között botorkálok nap mint nap.
Mintha soha nem akarna már vége lenni az építkezésnek, lassan három éve ez a mindennapi gondunk, hogy ma milyen mester kell jöjjön, mit kell csináljon, ahhoz mire van szüksége, és vajon még mi az, ami az ő területe lenne, és meg kell igazítani a házban vagy azon kívül.
Tavasszal már kétoldalas listám van arról, hogy mit kell megcsinálni, és mi nem maradhat el.
Eddig a kapu visz mindent. Egy kaput építeni, kedveseim, hát felér két nagyszoba összes belső munkálatával, mind időben, mint anyagi ráfordítást tekintve. Én naiv, azt hittem, elmondom a mesternek, hogy kaput szeretnék, és egykettőre zárhatom ki a külvilágot. Ezzel szemben millió döntés, két maréknyi villanykábel, földbe ásni, betonozni, milyen kilincs, milyen zár, mekkora, hova tesszük a kutat, kell egy vízszerelő is (ő egyébként kell már bent is), milyen kaputelefon, gázóra! Úristen, ha egy könyököt kicserélnél a gázórán, ami szegény görbe és olyan elesett, egy fizetés el is úszott.
Nem elég a tégla, mivel kenjük le, mikor jön a vas, milyen deszka, pléht teszünk a tetejére? Isten ments! Inkább évente kenegetem hajólakkal. A görbület milyen legyen? Merre nyílik? A házszámnak keret kell, különben nem áll meg.
A postaládát mihez rögzítem? Menj és válassz födémet a téglára, ne ázzon.
Amikor már szinte fű is nőtt az udvaromon, és ősszel sikerült – öt talicska törmelék kiásásával – egy négyzetméteres ágyást is készíteni néhány hagymás virágnak, hogy érezhessük magunkat minél előbb egy kedves, zöld és élményszerű környezetben, és már kezdtünk kimerészkedni az udvarra is egy-egy nyári estén, kezdhetem idén előlről ismét. Ültettem gyümölcsfákat, bokrokat, kitaláltam, hova mi kerül, erre letaroltunk mindent. Tudom, persze, vége lesz egyszer, és csak gyűjtöm a pénzt céltalanul, mihaszna cipőkre, és esetleg sminkre költöm majd, netán kávézókban és vendéglőkben, színházban verem el, amit keresek, csak vajon mikor? Mikor jön el az ideje annak, hogy a munkásoknak felállított fabudit nem kell tovább nézzem az ablakból, hanem helyette a málna fog termést hozni? Ez a munkálatok végének a szimbóluma:
akkor lesz a házam végleg az enyém, amikor a fabudit felszámoljuk.
Azt már nagyon várom, hogy legalább két hónapig nem gyűjtök valamire, amit muszáj ekkor és akkor megcsinálni, és félévig nem kell jöjjön semmilyen mester a kapumhoz. Már decemberben ideges volt az egész család, hogy vajon most tavasszal sikerül majd munkást verbuválni, aki végre elrendezi az utolsó simításokat? Röhögnöm kell ezen az utolsón, mert ez még júliusban sem lesz meg. És csak azután tudok nekifogni arra spórolni, hogy megadjam az adósságot, a család szinte minden tagjának adósa lettem az eltelt pár évben.
Minden meglesz, tudom jól, csak érzelmileg bírjam kivinni ezt a felemás időszakot, hogy nem én rendelkezem az időmmel, mert máról holnapra kell beszerezni valamit, amit persze nem lehet.
A kép, ami bennem él, az, hogy amikor kinézek az ablakon, egy nagy zöld kertet, magaságyásokat, epret és paradicsomot, füvet, fát és bokrot látok, gyógy- és fűszernövényeket, madarat és méheket, színes virágokat, és nem állványokat. A szomszédok sem látnak át hozzám, és én sem élem az ő életüket. A házam fala is fehér, a terep egyenes, nincs benne törmelék, nő a fű, a bokor, a virág, távirányítóval is be tudlak engedni, és végre kellemes hazajönni.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Amikor házat épít a nő...
„Egy ideje már szinte így élek, nagy és kidolgozott tervek nélkül, inkább egy-egy álom vagy homályos jövőkép hajt, de minden elképzelhető és előre látható akadályt felülmúl egy ház építése.” Ezt a bűvös mondatot az érti csak igazán, aki már belevágott a saját háza megteremtésébe. Azaz átélte már a házépítés kálváriáját. Egy otthonteremtés minden szépségébe, röhögni való buktatójába avat be sorozatában Zillmann Zsuzsi jogász, az egyedülálló édesanya.
