Hozzánk 2016 júniusában, hozzájuk pedig néhány hónappal később, októberben jött a gólya. Kislányt hozott mindkét családba. Én veszélyeztetett kismama voltam, a barátnőm pedig korábban elvesztett egy babát, talán ezért is, a várandósság ideje alatt csodás módon erősítettük egymást többször is. Aztán megszülettek a lányok.
Friss anyákként megosztottuk egymással tapasztalatainkat, örömeinket, sutaságainkat, félelmeinket és sikertelenségeinket. Együtt toltuk a babakocsit, kiültünk a fűbe, csúzdáztattuk, hintáztattuk a gyermekeinket, gyönyörködtünk bennük és maximálisan élveztük azokat a rövidke pillanatokat, amikor a homokozó mellett kávéztunk, vagy – a szoptatás végével – söröztünk. Egyszer sem éreztem, hogy a barátságunk bármivel kevesebbet érne azért, mert az anyanyelvünk különbözik.
Csakhogy jöttek az első szavak. Természetesen a lányom magyarul, az övé pedig értelemszerűen románul kezdett beszélni. És ezzel hirtelen a távolság nőni kezdett a családjaink között.
A lányok napirendje nem egyezik, mi későn kelünk s mire kiérünk a játszótérre, ti már igyekeztek hazafele a délutáni alváshoz, egyébként is a lányod a kiságyában alszik, az enyém a babakocsiban, mi este még nagyban pörgünk, miközben ti már nyugovóra tértek – ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptam akárhányszor közös programot javasoltam. Többszöri elutasítás után végül feladtam. Véletlenszerűen találkoztunk még utána is a parkban, a Maros-parton vagy szabadtéri rendezvényeken, de már nem volt a régi. Barátból ismerőssé váltunk.
Nemrég újra találkoztunk, csak mi, anyák, egykori barátnők. Beszéltünk mindenféléről, persze a lányokról is. Kár, hogy a lányok nincsenek itt, biztos eljátszanának, vagyis nem is annyira biztos – mondta ő – hát a lányod nem tud románul, nem értenék meg egymást, hogy magyaráznánk el nekik, hogy osszák meg a játékaikat? – folytatta. És akkor úgy éreztem, végre szóba öntötte mindazt, amit sejtettem és gyanítottam. De nem mertem hozzátenni semmit. Ez a kapcsolat már nem elég erős ahhoz, hogy őszintén véleményt mondjunk.
Én viszont megnyugodtam: végre-valahára kimondta, hogy a nyelv igenis akadály, szerinte.
Mert én továbbra is hiszem, hogy nem az, ha mindkét fél akarja, akkor nem az. Ez a kulcsszó. Lehet előny is a különbözőség – a jó pedig az lenne, ha tudnánk hasznot kicsikarni belőle.
Kiemelt kép: Shutterstock
