Két órába telik, míg pizsamába bújik és fogat mos. Csivitel angolul, magyarul. Szeretek magyarul beszélni, mondja angolul. Mindent megtesz, csak jókedvre derítsen. Mommy, I love you more than I love daddy – mondja. (Anyu, jobban szeretlek, mint aput – szerk. megj.) De nehogy elmondjam apukának, mert őt is nagyon szereti. Két hete még másképp mondta:
úgy szeretlek anyuckám, de aput jobban szeretem, ugye nem haragszol? Próbálja megoldani ezt a bonyolult élethelyzetet.
Kettő plusz egy az három. De már fél éve egy plusz egy és még egy plusz eggyel számolunk. Két házban lakom! – újságolja barátainak. Nahát, nagyon szerencsés vagy! – harapják be ajkukat a még egységes családban élő felnőttek. És az ötéves Norah vigyorog. Füle felhúzódik, mint egy kutyáé. Nyüszít belül. Vagy csak az anyja? Nehéz az élet egyedül, válassz már valakit, meg kell végre állapodni, kell a segítség, kisgyerekkel nehéz – hallom a bolygó túlsó feléről anyut. Hát persze. De már nem nehéz,
a nehezén már túl vagyok. Viselem az elviselhetetlen fájdalmat.
A szeretet és a meztelen irtózat egyvelegét. Az ölelést és a gyalázást. A percekig tartó reményt. Talán ma nem várja, hogy megváltozzak. Vajon, ma elfogad? Látja bennem a szépet? Gyűlöltem magam. Szeretgetem magam. Próbálom összetákolni a múltamat és feltérképezni a jövőt; megválaszolni az örök kérdést: ki vagyok? Bámulom a képet. Szelfi. Ez itt Veronika, Székelyudvarhely, San Francisco,
negyvenegynéhány, single mom, ígéretes pszichológus, csótány, aki túléli a túlélhetetlent, és mosolyogva emelkedik a magasba.
Norah. A h a zsidó hangzásért. Félzsidó a kis gidó, mondogatom. Felgörbül a szám sarka, de nagyot dobban a szívem. Nagybátyámra gondolok. Ő jó nevű író. Nem szereti a zsidókat. Mutasd már meg a kicsidet neki, na, hát szeretné megismerni – mondogatja anyu. Nem. Soha. Késhegynyi szégyen és lázadás keveréke fojtogat. Egy zsidóval? Szerettem. Gyümölcsöm apja. Nedves a szemem. Állj meg egy pillanatra. Még mindig... hát tudod... csak hát… nem tudok veled élni.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Bartha Krisztina: Kockázatvállalás nélkül esélyt sem adunk magunknak a társkeresésben
Egyedülállónak lenni kultúránként és koronként is különböző megítélésű lehet, de személyes megélésekben is más és más. Van, aki tudatosan dönt arról, hogy egyedül maradjon, és van, akit felőröl a magány. Egyre több az egyedülálló – és férfiből van több.
