2009, ősz
Többnyire visszahúzódóak vagyunk és csendesek. Valamennyien találkoztunk már korábban a képességvizsgán. Akaratlanul is érezni az alacsonyabb rendűséget a „halandókhoz” képest. A legnagyobb testben is a legkisebbnek érzem magam. Rangsorolok.
Jól ismert állapot. Amíg a bemutatkozó kör tart, én fejben máshol járok. Egy diétás étrendet próbálok összerakni, ami tartható majd a reggeltől késő délutánig, kórusos napon pedig csaknem estig tartó iskolaprogram mellett.
Zenei tudásommal itt nincs mit kérkedni, nyilvánvaló. Lehet, ha a kézilabda csapatban vagy a néptánccsoportban, esetleg az előző osztályomban is menő volt, hogy
némelyiknek abszolút hallása van, felismerik a mentő szirénájának hangközeit, random lenyomnak egy mini koncertet, ha hangszer kerül a kézbe. Mit is keresek itt? Labdába sem rúghatok.
Az indíttatásom még ott van bennem mélyen. Gyakran kérdezik az elején, hogy miért választottunk művészeti középiskolát? A válaszom, hogy előadóművész akarok lenni. Előadóművész, így mondom. Titkon színművész, színész akarok lenni, de félek, ez túl nagyképűen hangzana. Ne viccelj! Az én testalkatommal?
Gyorsan körvonalazódik, hogy nem vagyok egy őstehetség. Nem csupán a haladókhoz képest, de sorstársaimhoz képest sem. A zenei hallásom gyenge. Az énekhangom évekig mutál, nem nyílik, görcsös. A zongorától egyenesen rettegek. Gyűlölöm a keddeket, aznap van a mellékszak, zongora órám. A félévi szakvizsgákról nem is beszélve. Egy szakmabeli tanár fel is rója: jobb lett volna kézilabdázónak maradnod. Kimondatlanul, de elfogadom. Próbálom kihozni a tőlem telhető maximumot.
Néha kinevetnek tornaórán. Szánalmas is vagyok, tudom. Inkább felmentést szerzek, mintsem elviseljem. A napi szintű edzés annyira távolinak tűnik már.
De ezen kívül a testem nem, vagy csak nagyon ritkán hecc tárgya. Nem gúnyolnak az osztályban. Lehetne ez akár a felnőtté válás korai jele is, de valójában komoly munkám van benne, hogy elfogadjanak. Pandának szólítanak, még a tanárok is. Én adom magamnak ezt a becenevet. Azt mondom, nem szeretem, ha Andiznak. És tényleg így van.
Nem utolsó sorban pedig nem csak egy Andi, hanem egy megjegyezhető Panda. Identitásprotézis.
Mindig hosszú, bő ruhákban járok, takarom, ahol csak lehet. A hajam még mindig rövid. Azt tudom, érzem, hogy nem látják bennem sem a lányt, sem a nőt. Hogyan is láthatnák? Egy nemtelen, nagy, pihe-puha Panda vagyok, akihez hozzá lehet bújni. Legalább nem bántanak. De hát
Az eddig jól működő, elfogadásra fejlesztett mechanizmusaim már nem komfortosak. Nem lehetek már a mókamester. Ez mégiscsak egy művészeti szakközépiskola, és egyébként is, az a szerep már foglalt.
A zenében ügyeskedők nagy részének csupán nyűg minden egyes elméleti tantárgy. Mind a humán, mind pedig a reál tantárgyak. Szinte csak az a cél, hogy meg ne bukjanak. Ők zenészek, nagy tervekkel, mit nekik a Pitagorasz-tétel vagy a Bánk bán? Még jó, hogy matek, fizika meg kémia csak kilenc-tízben van. Egy kötelező kolonc, amin túl kell lenni. Nem is sokat törődnek vele mindaddig, amíg ultimátumot nem kapnak.
A szerda délutáni kórusra várunk, arról témáznak, hogy egyikőjüknek sincs füzete, vagy lehet, ha valahol van, de abban nincsenek leckék, és holnap kémia. Kérdőn néznek rám. Oké, megoldom – mondom. Kórus után még látom, ahogy a kocsma felé veszik az irányt. Én pedig szaporítom a lépteim, hogy füzetet vásároljak még a busz előtt. Egész éjjel másolok.
A házi feladat odaadása vagy egyenesen leírása helyettük, mindennapos. Máskor tízórait viszek a bentlakóknak, vagy akár pénzt adok a szociális ösztöndíjamból, ha nem tud valamelyikük hétvégére hazamenni. Bemegyek reggel hétre, hogy segítsek felkészülni a felelésre egyik-másiknak, ha már semmiképp sem úszhatja meg.
De valahogy mégis a csokoládé a legjobb barátom. Vagy a Fornettisnél vásárolt pizzaszelet. Ha nagyon nehéz napom volt, esténként, a buszmegálló felé tömöm magamba, az egész napos diétám után.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Fúdd el, jó szél – Áprilisi lapajánló
Sokat megélt, bölcs emberek mondják, csak úgy tudnak teret nyerni az új dolgok, ha előbb a régit kiseperjük. Ha pedig nem mi, kisepri az élet. A megszokottól való elválás őrületesen tud fájni, ideig-óráig azt hisszük, a régi nélkül nincs tovább.
