Persze, nem kirándulni megyek. Pallasz Athéné szent állatát vállamra ültetem, és újra tanulópadba ülök. Újra egyetemista vagyok, az ég szerelmére. A férjem támogat. Most van a megfelelő alkalom. Mégis arra gondolok,
A gyerekek beilleszkedtek, szakmai életünk stabilizálódott. Csak élni kéne szépen a mindennapokat. De nekem ez nem ment sosem. A legnehezebb szakirányt választom, egy félelmetes, de bizsergető tantárggyal kezdek, az önismerettel.
Este a fiam kiszámolja az adventi lépegetőn távollétem napjait. Apró kis kezecskéivel araszt formál, és huncutul von a vállán, hogy „Anya csak ekkoracskát nem lesz itthon.”Az odavezető úton még picit ostorozom magam, hogy miért nem tettem meg ezt már családalapítás előtt? Akkor most nem kellene ilyesminek kitennem őket.
Az első szünetben egy kedves ismerősömtől kapok üzenetet. Ezt írja: „Reggel találkoztam a gyerekeiddel. Újságolták, hogy elmentél egyetemre. Hát gratulálok! Kérdeztem, mit tanulsz, és azt válaszolták, hogy valamit, amitől jobb lesz nekünk. Hát, nagyon kíváncsivá tettek.”
Elolvasva, köddé foszlik bennem minden kétely, hálát érzek, amiért ilyen válaszokat találnak arra, amit kénytelenek elfogadni. És hálát érzek, hogy otthon, hátrahagyva őket, minden rendben van, hiszen férjem személyében a másik felem velük van.
Így aztán teljes mértékben át tudom adni magam önmagam kibogozásának.
Az önismereti csoport termén kívül rekednek a világ zajai. Eltörpülnek, sőt, jelentéktelenné válnak az ajándékvásárlás körüli gondolatok, az ünnepi menü összeállítása, de még a karácsonyi nagytakarítás is. Idejét sem tudom, mikor készültem utoljára ennyire lélekben a legszentebb ünnepre. Kiváltságnak élem meg, hogy ezt most itt, így megtehetem és megteszem.
Otthon sem engedek immár az őrületnek. Szemlélője maradok az ünnepet megelőző látszat-kavalkádnak, s magammal ragadom a családom is. Azon kapom magam bő héttel szenteste előtt, hogy a saját kertünkben gyűjtött diót pucoljuk órák óta a gyerekekkel. Közben karácsonyi mesét találunk ki, s ebben a mesében benne van gyermekkorom karácsonya és a ma meghittsége is. Egyszercsak az órára pillantok, és felteszem magamnak a kérdést,
Persze az Angyal elhozza, amit olyan nagy odafigyeléssel rajzoltak neki, s szívükben dédelgetnek hónapok óta. És bónuszban lesz még valami az ajándékok közt, ami minden gyermeknek járna: egy kiegyensúlyozott anya, aki egyre és egyre közelebb kerül önmagához.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Mint a vízfolyás
Még csak héééét óra múlt, malacka, szunyókáljunk kicsit. Játsszuk azt, hogy alszunk. Hogy kell ásítani? Ííííígy. Bebújunk a paplan alá, s heverészünk kicsit. Jó. Adja a könyvet anya. Vizet kérsz? Intsed, hogy neeeem, ha nem kérsz. Hozom a tápot.
