Dübörög az élet, és nem lehet megállni, átgondolni minden apró történést. Folyamatosan reflektálni érzéseire. Sőt, az a legszomorúbb, hogy egyenesen hozzászokik az örömtelenséghez is. Néha felteszi magának a kérdést, hogy mi a baj? Vagy, hogy mikor nevetett utoljára? De aztán a könnyebb utat választja, nem gondolkodik, zakatol tovább a teendőivel.
Amikor sokadjára is rajtakapja magát, fogalmazódik meg benne a „valami nem oké” gondolata. És elkezd befelé figyelni.
Egy szakmai konferencián talál rá az életközép. Azaz ott, akkor tudatosul, hogy az az elméleti valami, most itt van teljes valójában, és gyakorlatban így néz ki. Előadásokat hallgat és párhuzamosan a belső szólamot. Először kérdéseket. Majd később a válaszokat is. Mintha csak neki szervezték volna az egész konferenciát. Mintha kérdéseit hozzá intézné valamennyi előadó. Nem is emlékszik, mikor öltötte magára utoljára a figyelő, hallgató, most nem sietek, most befogadok attitűdöt. Most figyel.
És miért elégedetlen olykor? Ha nem, miért nem? Hol kanyarodott le az útjáról? Vagy talán soha nem is volt az ő útja?
Megérzésből választ délutánra műhelymunkát. A felszínen talált kérdések után mélyebbre ás. Minden adott. Most nincs egérút, önmagával kell dolgoznia. Engedi, hogy jöjjenek azok az elzárt érzelmek, félelmek, megnyílnak lelke lelakatolt bugyrai.
Hallja a tapsvihart, ami neki szól, mégsem jön meg a kívánt érzés. Talán sose kapja meg attól, vagy sose attól kapja meg, akitől várja. Kinnebb merészkedik. Minden tette segélykiáltás: Szeressetek! És a még kiforratlan személyiség így választott magának tevékenységeket, szakmát, első szerelmet. S már bele is csavarodott az útvesztőbe, s hitte rendületlen, hogy ez az ő kijelölt útja.
Vízválasztó ez is, mint valamennyi krízis, és hiszi, hogy – kellő jelenléttel – innen már felfelé tart.
Köszönöm, életközép! Hogy jöttél a magad kegyetlen valóságával, s kitártad szemeim, hogy lássam, mi az, ami gúzsba köt. Hogy éppen most jöttél! Amikor a befele fordulásnak van az ideje. És köszönöm, hogy ma már szeret az, akitől a szeretetet várom.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Asszonylét. Vera néni
Kolozsvár belvárosában, a Malom utcában, harminc évvel ezelőtt élt egy özvegyasszony, Vera néni. A nagyobbik öcsém róla faragta azt a szólásmondást, hogy töltődik, mint Vera néni.
