Szilveszter Andrea: Ráér az uzsonnacsomagolás, a mosogatás meg pláne

Megkezdődött a tanév, az első iskolásként. Ennek a fele sem tréfa – fogalmazódik bennem már az első néhány nap után, amikor este kilenckor még tízórait pakolok, iskolatáskát ellenőrzök, s furdal a lelkiismeret, hogy ma alig ültem le a gyermekeimmel játszani. Ezután már tényleg így lesz? Hogy fáradt vagyok, alig érem utol magam, és másnap kezdődik elölről?

Fotó: Illusztráció: Shutterstock

Minden kezdet… tudom, tudom. Úgy remélem, hogy idővel rutinosabban megy majd, és felenged a görcs. Nem is tudtuk, hogy mennyire egyszerű az életünk két napközis gyerekkel. Persze, egy kis idő kell, és berendezkedünk erre is.

Először csak magamon tapasztalom, hogy ez most sok. Aztán lassan a kislányom is félszavas megjegyzéseket tesz.

Már a második héten megkérdezi, hogy meddig kell iskolába járni? Olyan nehéz az iskola, mondja, meg, hogy azért nem egészen így képzelte el.

Minden délután velem tart a napközibe, amikor az öccséért megyek. Elnézem, ahogy felszabadultan játszik az udvaron, majd rohan megölelni az óvó nénijét. Olyan kicsi még, éppen csak hatéves.

Úgy szeretnék támogató szülője lenni. Eléggé odaforduló, túl a „mi volt ma a suliban?” típusú holtvágányon.

Délutáni tevékenységeink során is rá-rákérdez, hogy holnap is kell-e suliba menni?

Az jut eszembe, amikor négy év gyermeknevelési szabadság után visszatértem a munka mezejére. A kezdeti adrenalinlöket után félelmetessé vált a felismerés, hogy ezután tényleg így lesz?! Épp, mint a bölcsődébe beszokó kisgyermek, aki nem első nap sír, hanem majd csak néhány nap elteltével, amikor megérzi, hogy véget értek az anyán csüggő, gondtalan napok. Tudtam, hogy egy lehetőségem van.

Nincs más megoldás, mint szeretni azt, amit csinálok. Megtalálni a munkában és úgy általában, a hétköznapokban az örömöt.

Ezt a gondolatot kell újra és újra előcsalogatnom. Nem ösztönözhetem szavakkal az élet szeretetére, ha én azt nem úgy élem, ha nem vagyok önazonos. Erre most ő tanít meg újra. Az időzítés, így őszi kiégésem idején egyenesen döbbenet.

Magammal kezdem. Először megkeresem az okát a fásultságomnak, aztán eldöntöm, hogy nem engedek többé teret neki, hanem lázasan kutatom az örömöt a mindennapi teendőimben. Meglepődőm, így tekintve napjaimra, mennyi lehetőséget rejtenek. Aztán kiterjesztem egyéb dolgaimra is. Priorizálok.

Ráér az uzsonnacsomagolás, a mosogatás meg pláne, miután kisimogattam gyermekeimből a napi fáradtságot, vagy kicsiklandoztam a feszültséget.

Egyszerre ijesztő és káprázatos, hogy nőként, anyaként mennyire képesek vagyunk lényünkkel, hozzáállásunkkal formálni a közhangulatot. Ide a varázspálcám!

Legszebb iskolai emlékeim hívom segítségül. Mesélek diákcsínyekről, kalandokról, de kudarcokról is. Csillogó kicsi szemei tükrében életem egyik legvarázslatosabb időszakának látom magam is, s ami akkor nehéz volt, most újraélhetem.

Megszelídítjük az idegen nyelveket és matematikát játszunk, megmosolyogjuk ákombákom betűink, közben nem feledjük el, hogy ez itt maga az élet.

A történetmesélés ragályos. Esténként már nem csak fél szavakkal válaszol, de megjelennek jó és kevésbé jó történet-szereplők, cselekmények és érzések is.

A nap legjobb része még mindig az, „amikor meglátlak a kapunál, anya, és te úgy megölelsz.” És ez így is van rendjén.

korábban írtuk

Fekete István: Online „könnyű” jelen lenni – A képernyőidő sötét oldala
Fekete István: Online „könnyű” jelen lenni – A képernyőidő sötét oldala

Számtalan cikket olvastál arról, milyen káros hatással van a túlzott képernyőidő a gyerekekre. Rengeteg tanulmány született, „ki lehet olvasni” az internetet, hogy okuljon az ember belőle. De most nem a gyerekekről szeretnék írni, hanem a felnőttekről.