Gyerekkoromat végigkísérte a sport, szertornáztam, majd kézilabdáztam, de ezeknek igen kis része volt a futás. Aztán 14 évesen súlyosan lesérültem, elszakadt a bal térdemben a kereszt- és az oldalszalag, illetve felszakadt a combizmom. Hosszú hónapokba telt, amíg újra járni tudtam, a térdem pedig nem lett a régi: éveken át bicsaklott ki folyamatosan, és telt fel vízzel. Aztán hat évvel a sérülés után egy reggel nem tudtam kiegyenesíteni a lábam, levált egy porc, megműtöttek. Azóta nincs panaszom, szerencsére.
Rengeteg időbe telt viszont legyőzni a félelmeimet, hiszen minden egy rossz mozdulat miatt történt, és senki sem tudta garantálni, hogy nem fordul elő újra.
Úsztam, bicikliztem, elvétve megpróbáltam a barátnőimmel – befáslizott térddel – egy-egy laza kocogást, de a sport, úgy igazán, évekig kimaradt az életemből.
33 évesen kezdtem edzőterembe járni, mert éreztem, hogy már nem fenntartható az, ahogyan élek, nem éreztem jól magam, és azóta újra az életem része a mozgás. Talán sokkal hamarabb visszatalálunk egymáshoz, ha annak idején a sérülést vagy a műtétet követően terápiára járok…
A mai napig nem tudom pontosan, mi vezetett ahhoz, hogy hat évvel ezelőtt egy januári vasárnapon futócipőt húzzak. Pont januárban, Csíkban. Nem éppen ideális időszak a futást elkezdeni. A lelkem mélyén munkált a Háromszázhatvanöt Annája, és az, hogy mennyi mindent adott neki a futás. Persze, Anna valamilyen szinten én is vagyok.
Talán ezért épült be annyira magától értetődően az életembe, az első alkalom után mindig alig vártam az újabb alkalmat, lehetőséget.
Számomra a futás több mint mozgás. A meditációm, az énidőm, akkor támadnak a legjobb ötleteim, megszűnik a világ, csak én vagyok, a mozgás és a természet. Ellazít, megnyugtat, másik dimenzióba helyez.
Amikor utazok, mindig ott van a bőröndömben a futócipő, előre rákeresek a helyi futó útvonalakra, de várost nézni is kiválóan lehet futócipőben. Csíkiként nem mellékes az sem, hogy amióta futok, szeretem a telet.
A futás megtanított arra, hogy ha igazán szeretnék valamit, és dolgozom érte, nincsen lehetetlen: futottam már 23 kilométert hegyre, és megtanított arra is, hogy hallgassak a testemre. Éppen ezen a 23 kilométeres távon figyeltem fel arra, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene: egy hét múlva kiderült, hogy babát várok.
Egyébként – orvosi engedéllyel – terhesen is futottam, egészen a 34. hétig.
Aztán következtek a babakocsis futások, tavaly szeptemberben pedig egy rövid családi versenyen már a kisfiam is velem futott.
Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy mindenkinek futnia kellene. Erősen hiszem ellenben, hogy mindannyiunk testének és lelkének szüksége van olyan mozgásformára, amelyet újra és újra várunk, amelyet lehetőségként élünk meg. Ez a kulcsa annak, hogy ne csupán egy újévi fogadalom legyen, amelyről év közepére már régen megfeledkeztünk. És vallom, hogy soha nem késő megtalálni, számunkra melyik ez.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Home office: hol itt fáj, hol ott fáj – Tippek, tanácsok megelőzésre
Korábban Erdélyben ritka volt, mint a fehér holló az otthonról dolgozók aránya, ha a hazavitt pár órás munkákat nem számoljuk, akkor igen kevesen voltak bizonyára olvasóink között is, akik számára a mindennapi rutint a felkelés, reggeli, kávé után a laptop felnyitása vagy a számítógép bekapcsolása jelentette, és az otthoni négy fal között zajlott a kenyérkeresés. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)
