„Nem vagy egyedül” – ezt írtam elsőként abba a Facebook-csoportba, amelyet pár hónappal azután hoztam létre, hogy kiderült, komoly fejlődési rendellenessége van a kisfiamnak. 2018-19-ben rengeteg csoport alakult a közösségi felületeken, a hullám engem is elkapott, és létrehoztam egy online csoportot, naivan remélve, hogy így majd rátalálok azokra a családokra, anyákra, akik hozzám hasonlóan, sérült gyermeket nevelnek Marosvásárhelyen és környékén. Nagyon egyedül éreztem magam, mintha egy elzárt burokba kerültem volna, ahol nincs senki más, aki hasonló cipőben jár, aki meg tudna érteni.
Tudtam, hogy vannak mások is, csak nem láttam őket sehol. Azt éreztem, szükségem van rájuk, szükségem van egy közösségre.
A Nem vagy egyedül elsősorban önmagamnak szólt, bátorításként.
Valahogy így indult az az út, amelynek kiteljesedése a Piros Orr Tábor lett, amelyet idén második alkalommal szerveztünk meg, és ahol idén nyolc sérült gyermeket nevelő családdal táboroztunk együtt. Az egyedüllét érzéséből az évek során közösségi ügy lett.
Kisfiam, Marci történetét többen ismerhetitek már a Nőileg hasábjairól. Hosszú hónapokig írtam arról, mivel jár egy speciális igényű gyerek nevelése, hogyan fogadja el őket a társadalom, miként próbáljatok meg velünk kapcsolatba kerülni, közelebb jönni hozzánk, elfogadni a sérült gyerekeket, felnőtteket, és még sok más egyébről. Ám
arról talán még nem beszéltem eleget, hogy mi mindent kaptam azzal, hogy Marci hozzánk született. A legfontosabb épp az, ami után a legelején vágytam: egy közösséget kaptam.
Csodálatos emberekkel hozott össze az élet, akiktől tanulok, akikből erőt merítek, akik megértenek és segítenek, ha kell.
Nehéz megfogalmazni, hogy miért van szükségem erre a közösségre. De talán azért, mert minden olyan egyszerű ebben a közösségben, és ebben az egyszerűségben annyi szeretet van, annyi elfogadás… Az a vékony szál köt össze minket, hogy mindannyian különleges gyermekeket nevelünk. Ám ez a vékony szál nagyon erős.
Aki már volt tagja valamilyen támogató csoportnak, érti miről beszélek. Erős szövetség jön létre ezekben a közösségekben, akkor is, ha épp császár-feldolgozó, rákbetegségből felgyógyulók csoportjáról vagy gyászfeldolgozó csoportról beszélünk, mert
van valami nagyon erős, közös érzés, ami összekapcsolja a csoport tagjait.
Ezt érzem én is a szülőcsoportnál, amelynek tagja lettem, s amelyből a Piros Orr Tábor is született. Egy olyan közösség alakult körülöttem, amely tartóoszlopa a mindennapoknak. Egy közösség, amely mellettem van, akik értenek és megértenek engem, akik nem ítélkeznek. Egy csoport, amely segít, ha szükség van rá, egy hely, ahol felszabadulhatok, egy társaság, amely megnevettet, de akikkel sírni is lehet. Egy
közösség, amely támaszt jelent.
Müller Pétert idézve, „Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” Ezt éreztük többen is a táborban: a feltétel nélküli összetartozás érzését.
Egy közösségben leggyakrabban olyan emberek találkoznak, akik hasonlítanak egymásra, van valami közös tulajdonságuk, ügyük, amiben mind hisznek, amit szeretnek… Mi annyira különbözőek vagyunk. Az a kilenc család, akik most a táborban együtt voltunk, különbözőbbek nem is lehetnénk. És mégis nagyon gyorsan megtörtént az egymásra hangolódás, szépen összesimultunk. Mert
nem az a fontos, hogy ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz a hétköznapokban, hanem az, hogy ennek a közösségnek a tagja vagy.
Ez az érzés felszabadító.
„Minden családba jó lenne egy különleges gyerek, hogy minél több ember megtapasztalhassa, milyen is egy ilyen közösséghez tartozni” – mondta az egyik sorstárs apuka, hozzátéve, hogy természetesen senkinek nem kívánná ezt a nehéz feladatot, de azt az érzést, amit egy ilyen közösségi élmény adni tud, azt mindenkinek meg kellene tapasztalnia. A segítségnyújtás örömét, a felhőtlen együttlétet, az elfogadást, a szeretet, a hálát, a közös nevetéseket, könnyeket, beszélgetéseket, történeteket, amelyek egy egész évre velünk maradnak.
Sokan kérdezik, miért jó egy közösségért dolgozni. A válaszom rá egyszerű. Mert szükség van rá. Másoknak is, nekem is. Egy jó közösség olyan, mint egy forrás, amelyet gyakran látogatsz, mert felfrissülésre van szükséged. Nekem legalábbis ezt jelenti, és öröm, hogy a részese lehetek.
Fotó: Csatlos Tünde archívuma
korábban írtuk
Közösség: érted és általad van, él, működik
A közösség mint megtartó erő – sokat hallottuk már ezt, talán ezen a vidéken, de miért ne, másutt is érthetik ezt a mondatot, illetve mindenki saját tapasztalásai szerint értelmezheti. Két összetevős az egész: közösség plusz megtartó erő. Hogy mi a közösség? – a család is az, de az osztálytársak is, a munkatársak is egy-egy közösség tagjai, magyarán, akik együtt élünk, dolgozunk. És egymáshoz tartozunk biológiai kötelék okán vagy mert azonosak a céljaink, vagy esetleg önként, hogy támogassuk egymást, tör
