– Hogyan indul a reggeled?
– Kisgyerekes üzemmódban. Általában pár perccel korábban ébredek csak a kisfiamnál, mert nem vagyok pacsirta alkat, aztán indul a reggeli rutin. Az ovis búcsúzkodás után szokott lenni kb. fél órám, amíg beérek az egyetemre vagy a kabinetbe. Ilyenkor rendezem a gondolataimat, és lélekben felkészülök az előttem álló napra.
– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?
– Talán az, hogy nagyon nehéz kihozni a sodromból. Egy temperamentumosabb személy számára akár idegesítően is nyugodt tudok lenni.
– Miben tartod magad a leginkább különcnek?
– A diplomahalmozásban (kacag). Két doktori fokozattal rendelkezem (alkalmazott nyelvészetből és kognitív pszichológiából), harmadik nem lesz, de tanulni szeretnék majd még, amikor a kisfiam egy picit nagyobb lesz.
– Mi a kedvenc folyamatod?
– Látni a kisfiamat a felnövekedésének a folyamatában. Most 3 éves, és bár hiányzik olykor a babaillat, be kell vallanom, hogy az elmúlt egy-másfél év sokkal élvezetesebb volt számomra, mint az azt megelőző időszakok.
– Hát a legnagyobb dolog, amit elértél?
– Szakmailag megvalósítottam minden gyermekkori, fiatalkori álmomat. Egyszerre dolgozhatok pszichoterapeutaként és egyetemi oktatóként, tréningeket tartok, és írok tudományos és tudománynépszerűsítő műfajban is. Iszonyú hálás vagyok azért, hogy ez megadatott.
– Melyik élő személyt tiszteled a leginkább?
– Nem tudok egyetlen személyt kiemelni, mert rengeteg olyan ember van, akiket tisztelek egy-egy tulajdonságáért, felnézek rá azért, amit elért, vagy egyszerűen csak példaértékű számomra az élet, amit él.
Mindemellett tisztelem azokat, akik belevágnak egy terápiás folyamatba. Tisztelem őket a bátorságuk miatt, és azért, mert hajlandóak a változásra.
– Mi a legbecsesebb kincsed?
– A telefonomban felhalmozott fotók (bár nincs sok időm nézegetni őket) és az ezekhez kapcsolódó emlékek. Alapbeállítottságom szerint hajlamos vagyok a nosztalgiázásra, de próbálom ezt a tulajdonságomat fékezni, és a jelenben tartani a figyelmemet.
– És a legkedvesebb időtöltésed?
– Gyerekkoromtól kezdve az olvasás. Többnyire párhuzamosan olvasok, régebben szépirodalmat és szakmai könyveket váltogattam, mostanában – nem véletlenül – átkerült a fókuszom a gyermeknevelési kiadványokra. És
amire mostanában azonban nem tudok időt szánni.
– A legnagyobb félelmed?
– Sokféle aggodalom és félelem van bennem a gyerekemmel kapcsolatban. Ez, azt hiszem, a szülői sorsunkhoz tartozik, s aztán az a jó, ha tudunk velük mit kezdeni. Igyekszem hamar visszabillenteni magam a jelenbe ilyenkor, és élvezni azt, ami éppen van és jól van.
– Mit bánsz a legjobban?
– Az életem fontos döntéseit nem bántam meg. Vannak történetek, kisebb fordulópontok, amikor lehettem volna bölcsebb, eljárhattam volna másképp is. Egy biztos: az ilyen helyzetekben az akkori legjobb tudásom szerint cselekedtem.
Bánni szoktam, amikor egy-egy helyzetben nem tudok kellő önazonossággal és kellő higgadtsággal kiállni az érdekeimért, az értékeimért. A határaim tartása talán a legnagyobb önismereti témám, amivel minden nap van dolgom.
– Mikor és hol voltál a legboldogabb?
– Ez nem is kérdés: amikor a műtőben meghallottam, majd megláttam a kisfiamat.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Asszonylét. Magányosan
Jövő szombaton találkozunk. Tudta, hogy nem fog elmenni. Mégis ígérte. Elbűvölte a férfi szeméből sugárzó magabiztosság és a letagadhatatlan sóvárgás. Ami hiányzott a férjéből, benne volt az udvarlóban. Küzdeni akarás, erő és a csak reá háruló figyelem.
