– Hogyan indul a reggeled?
– Azzal az elhatározással, hogy frissen, fitten kiugrom az ágyból, energikusan tornászom, térdemelésben és békaügetésben körbefutom az udvart, egészségesen megreggelizek, áttekintem az aznapi teendőimet, felpattanok a biciklimre, és bekarikázok a kórházba, ahol dolgozom. Ehhez képest átfordulok a másik oldalamra, szendergek még kicsit, majd megiszom a nem-zsírcsökkentett tejes kávémat, elolvasom a híreket – a bosszankodás is fogyaszt, vagy mégse? –, megállapítom, hogy a hőség, a szél, az eső vagy a bárányfelhők miatt ma sincs biciklizős idő, aztán kikecmergek az ágyból, megpróbálok felébredni, és végül autóval megyek dolgozni.
– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?
– Talán túl direkt vagyok,
Éppen a napokban mondta valaki, hogy ez nagyon zavarba ejtő tud lenni.
– Mi a legnagyobb dolog, amit elértél?
– A tudományos PhD fokozat, amit 54 évesen szereztem meg. Aki érintett ebben a folyamatban, az tudja, micsoda kaland túlélni az odavezető néhány évet, aki nem érintett, annak csak annyit röviden, hogy erősen kudarctűrőnek kell lenni.
– Kik a hétköznapi hőseid?
– A kórházi nővérek, akik a betegágy mellett dolgoznak. Évtizedek óta kollégák vagyunk, mégis naponta megcsodálom, hogy képesek erre a testet-lelket felőrlő, kétműszakos munkára, a betegápolásra.
Ráadásul ma egy nagyon ellenséges környezetben dolgozunk, a beteg még csak-csak felfogja, amit érte tesznek az ápolók, de a hozzátartozók részéről a legelemibb tiszteletet sem kapják meg.
– Mi a legkedvesebb időtöltésed?
– Még mindig az olvasás. Miután befejeztem a Papírbabákat, gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba, egész nyáron faltam a könyveket, és szerencsére, tobzódtam a kínálatban. Idei kedvencem a magyar irodalomból Vida Gábor Senkiháza című regénye, amit újra fogok olvasni, mert annyira elvarázsolt, hogy átrohantam rajta, ezért elmaradt az aprólékos ízlelgetése, a világirodalomból pedig a Merre jársz Bojangles? Olivier Bourdeat-tól és az Énekelek és táncot járnak a hegyek Irene Solá tollából.
– Mi a legbecsesebb tulajdonod?
– Nincsenek fontos tárgyaim, amennyire görcsösen ragaszkodtam minden fontosnak vélt csecsebecséhez, vagy akár drága dologhoz, mint például töltőtoll, óra, dísztárgy, vagy akár egy könyv, annyira könnyen engedem el őket, ha úgy hozza az élet.
vagy akár az, hogy jobbnak érezhessem magam attól, hogy magam elé engedek olyanokat, akiket szeretek.
– Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiben?
– A humorérzéket! Imádom, ha megnevettetnek, ráadásul hálás hallgatóság vagyok, ezredszerre is tudok megállíthatatlanul röhögni ugyanazon a poénon, sőt, azt is szeretem, ha valaki szarkasztikus, még akkor is, ha én vagyok a célpont.
Egy jó humorú férfihez könnyű kapcsolódni, hiszen nekik pozitív az életszemléletük, kreatívak és rugalmasak, jól kezelik a konfliktust, van önbizalmuk, nem beszélve a nevetés stresszcsökkentő hatásáról. Sőt, még endorfint is felszabadít, ami ugye a boldogság hormonja, hát kellhet ennél több?
– És mit értékelsz leginkább egy nőben?
– Az autentikusságot. Azt, ha hű tud lenni önmagához, nem a mások elvárásai szerint él, hanem saját meggyőződése szerint illeszkedik azokhoz a normákhoz vagy szerepekhez, amelyekkel önazonos. És nem könnyű ma ilyennek lenni, akkor, amikor azt sugallják körülöttünk, hogy nincs átjárás a tradicionális és liberális, vagy akár a feminista értékrendek között. Mégis azt látjuk magunk körül, bár rohadtul nehéz feladat, hogy
És ehhez szükség van a női közösségekre, legyen az a fonó vagy a Facebook, ahonnan ítélkezés és dicsekvés nélkül kapnak és adnak támogatást egymásnak, és összezárnak, ha baj van. Látunk nagyon rossz példákat is persze, mert a női lét is csak olyan tud lenni, mint a társadalom maga, de összességében jóhiszemű vagyok, és bízok a női erőben. Talán pont ezt az összetartozást szerettem volna megmutatni a Papírbabákban, a három, ugyanabból a tradicionális erdélyi világból induló, de háromféle női utat bejáró barátnő életén keresztül.
– Mi az, amit leginkább irigyelsz másokban?
– Ritkán érzek igazi, zsigerből jövő irigységet, aminek talán az az oka, hogy hiszek abban, hogy az életünket mi magunk irányítjuk, és abban, hogy kitartással elérhetjük azt, amit másoknál példaértékűnek vagy irigylésre méltónak látunk. Ha mégis elönt az érzés, igyekszem rövidre fogni, és gyorsan nem gondolni rá, mint a főhősnőm a Nincs Hold, ha nem nézed regényemben, tőle tanultam ezt a megküzdési technikát. Vagy ő tőlem?
– Miben tartod magad a leginkább különcnek?
– Most például két életem lett, ami alig keresztezi egymást, van ugye a civil életem, mint orvos, és egy teljesen más néven megszületett az avatarom, az író. Sokszor bekúszik a gondolataimba az Omega dala a negyvenéves könyvelőről, aki kettős életet élt, nappal körmölt, de jött az este és ő újra zenélt, valahogy így érzem magam én is:
igaz, nem is tehetnek mást, hiszen megélni úgysem tudnának belőle. Szerencsés vagyok, mert én mindkettőt szeretem, az orvoslást is és ezt az új, írónői szerepet is, egyiket sem adnám fel a másikért.
– És mit bánsz a legjobban?
– A kérdésről, hogy maradjunk a daloknál, Edit Piaf jutott eszembe, a Non, je ne regrette rien, hogy Nem, nem bánok semmit, most elsőre ezt válaszolnám. De ha mélyen megtúrnám, akkor ezer dolgot is fel tudnék sorolni azok közül, amiket jobban kellett volna csinálni, és amiktől persze rögtön bűntudatom lesz, de maradjunk inkább a szokásos struccpolitikánál: nincs Hold, ha nem nézed, vagyis nincs megbánnivaló, ha nem gondolkodsz rajta. Akár jó, akár nem – ezt is a dalból idéztem.
korábban írtuk
Bonczidai Éva: Ha van nőideálom, akkor az a bölcs öregasszony, akinek a ráncain látszik, hogy derűs ember
A Magyar Kultúra Magazin főszerkesztőjével az identitás-tapasztalatok összetettségéről, küldetésről, párhuzamos valóságokról, a csakazértis-morálról beszélgettünk, valamint a készülődésről a derűbe, amelybe jó lesz megérkezni, valamikor.
