Villáminterjú Lukácsi Katalinnal: Az embernek legyenek elvei

Közösségi ember és kétfiús családanya, ügyvéd, nagyon tudatos szülő és – bár sosem hangoztatná – sokak segítője, készséges mentora. Éveken át volt a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány kuratóriumának elnöke, de az alma matert sem felejtette: egykori iskolája civil szervezetének, a Hébe Alapítványnak is vezetőségi tagja. Ha igazságtalanságot vél, lát, érez, hegyeket is megmozgat, legbecsesebb kincse az esze, és ezt gyakran bizonyítja.

Fotó: Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány

– Hogyan indul a reggeled?

– Hétköznapokon korán kelek, 4 és 5 óra között. Komótosan kávézok, átgondolom az aznapi teendőket, és írok, dolgozom fél hétig. Utána költöm a fiaimat. A reggelek meghatározzák a napom. Minden reggelben benne van a nap ígérete. Bármi megtörténhet.

– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?

– Talán a lojalitás, a tudatosság. Nehéz nekem legekben gondolkodni. Sosem gyakoroltam.

– Mégis, mi a legnagyobb dolog, amit elértél?

– Sikerült nem traumatizálni a gyermekeim. Apróságnak tűnhet, de szerintem ez az egyik legnagyobb szülői felelősség. Meggyőződésem, hogy senki sem tud akkora egyéni ártalmat okozni, mint egy szülő a gyermekének.

Ha azonban a gyerekek puttonyába érzelmi biztonság, biztos kötődés, feltétlen és kimutatott szeretet, elfogadás kerül, az nemcsak őt, de a további generációkat is felvértezi egy egész életre. Hegyeket lesz képes megmozgatni.

– Melyik történelmi személlyel azonosulsz a legszívesebben?

– A sok pozitív példa ellenére, soha nem kívántam azonosulni senkivel. Valahogy nem jut eszembe mást utánozni. Teljes azonosulásra biztos, hogy képtelen vagyok, azonban azok a személyek érdekesek számomra, akik a saját útjukat járják, és nem alkusznak meg, akik hatnak másokra.

– Mi a legértékesebb tulajdonod?

– Az eszem. Működik, ahogyan működik: jobban, rosszabbul, de biztosítja számomra az életet, testi-lelki jóllétem és a megélhetést. Az enyém. Igyekszem karban tartani, fejleszteni, megőrizni. Azért volt már úgy, hogy elvesztettem és nagyon hiányzott.

– Hát a legnagyobb félelmed?

– Szeretteim elvesztése.

– És a legkedvesebb időtöltésed?

– Szeretek együtt lenni a gyerekeimmel, hallgatni őket, figyelni, hogyan érnek, hogyan nyílik az értelmük a világra. Szeretem megélni a flow-t. Nagy igényem van arra is, hogy csak úgy el lehessek magamban, de a szeretteimmel töltött idő is nagy töltekezés.

– Szerinted mi a leginkább túlértékelt erény?

– A mértékletesség. Nem kellene az önfegyelem, a takarékosság jegyében lemondanunk önmagunkról, az álmainkról. Aztán meg, igenis van az a helyzet, amikor az ösztönökre kell hallgatni.

Értem én, miért erény a mértékletesség, csak éppen nem hagy élni.

Én pedig az életet igenlem. Nagyon.

– Mit bánsz a legjobban?

– Nem élek nagy megbánásokkal. Nyilván bánt, ha nem vagyok a helyzet magaslatán, ha nem bizonyulok elégségesnek, ha lehetett volna jobban.

– És mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban?

– Lobbanékony és türelmetlen vagyok. No, meg, kések. Nem mindig, de elég gyakran. Lehetetlenül sok mindent akarok tömöríteni egységnyi időbe, és késés lesz a vége.

– Van mottód?

– Nincs mottóm. Van azonban sok-sok elvem. Szeretem az elveket. Egyértelműek, egyensúlyban tartanak és keretet adnak. Talán ez is lehetne egy mottó? Az embernek legyenek elvei.

korábban írtuk

Demeter Melinda: Hogy is tudtunk a kert nélkül élni?
Demeter Melinda: Hogy is tudtunk a kert nélkül élni?

Férjemmel együtt városi gyerekek voltunk, tömbházlakásban nőttünk fel. Évente csupán egyszer-kétszer jutottunk el néhány napra falun élő nagyszüleinkhez, igaz, azok az év legszebb napjai voltak, és azóta is úgy maradtak meg emlékeimben.