– Hogyan indul a reggeled?
– Lehetőleg lassan. Nem vagyok jó alvó, ezért általában fáradtan ébredek, és egy bögre kávé vagy fekete tea segít magamhoz térni. A középiskolás évek alatt 4:45-kor keltem, mert naponta ingáztam Csíkszentdomokos és Csíkszereda között, ezért muszáj volt hozzászoknom a korai keléshez, de ma már képtelen lennék erre. Ezért is szeretem a vállalkozói létet, mert nagyjából én osztom be az időmet… az egyik „apró” hátránya, hogy néha éjszakába nyúlóan dolgozom.
– Mi a legkedvesebb időtöltésed?
– Mostanában a fotózás, néhány hete például közel két órán át készítettem képeket egy hattyúcsaládról, de alig vettem észre az idő múlását.
persze akkor is résen vagyok, mert sosem lehet tudni, mikor repül be a látóterembe egy-egy vízimadár. Gyermekkoromban órákig merültem bele az olvasásba, utána az írás, majd a tánc világa vett le a lábamról. Utóbbiak most is napi szinten részei az életemnek, már nem kapcsolnak ki százszázalékosan, nélkülük azonban nem lennék teljes.
– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?
– Sosem fogyok ki az ötletekből. Most is legalább három könyv témája forog a fejemben, emellett programokat szervezek, utazom, ismerősökkel találkozom, és közben
Néha pihenni sem ártana, máskülönben a szervezetem figyelmeztet, hogy ideje volna lassítani.
– Kik a hétköznapi hőseid?
– Azok az emberek, akik nem adják fel az első akadálynál, és egy-egy nehézség esetén a megoldásokat keresik, még akkor is, ha egy-két napig, hétig már-már összeroskadnak a terhek alatt. Néhány évig néztem a BBC Strictly Come Dancing című táncos műsorát, amelyben minden évadban volt egy-egy fogyatékkal élő celeb. Talán tőlük tanultam a legtöbbet a kihívásokkal való szembenézésről. Egyikük például siket volt, de óriási erőfeszítéssel megtanulta, majd eltáncolta a koreográfiákat, persze ehhez egy olyan partnerre volt szüksége, aki mindvégig támogatta őt.
– Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál magadon, mi volna az?
– Jó volna kevesebbet agyalni azon, hogy mit gondol más… Szerencsémre az utóbbi években javult az átlagom ilyen téren, de még most is sok időt töltök fölöslegesen a körülöttem lévők – többnyire kéretlen – véleményével, ahelyett, hogy az önbecsülésemet, önbizalmamat és az önértékelésemet építeném a saját életutamra alapozva.
– Szerinted mi a leginkább túlértékelt erény?
– Az őszinteség. Most nem arra célzok, hogy ne legyünk őszinték egymással, csak nem mindegy, hogyan csomagoljuk a mondanivalónkat.
arra hivatkozva, hogy ők ilyenek, és bennem van a hiba, ha képtelen vagyok megbirkózni az elhangzottakkal. Eszükbe sem jutott, hogy a sebészek sem bárddal műtenek…
– Melyik az a szó vagy kifejezés, amit túl gyakran használsz?
– A mindegy. Sajnos olyankor is használom ezt a szót, amikor nagyon nem az, mintha legyintenem kellene, ha néha-néha megbántanak. Még akkor is becsúszik, amikor a nemtetszésemet fejezem ki valami miatt, ezzel pedig már-már hatástalanítom azt, ami miatt tiltakozom.
– Kik a kedvenc íróid?
– Gyermekként, kamaszként Verne volt az egyik kedvencem, de Jókait is kedveltem, most mégis
az ő tollából született meg az 1960-as években a Négyen meg a Béka című ifjúsági regény. Ötödik osztályban olvastam először a három Bartal gyerekről – Jutkáról, Karcsiról és Öcsiről –, akik a fiatal nagybátyjukkal, Palkóval vakációztak egy Balaton-parti üres telken. Az idillt egy-két hét múlva megzavarta Béka, Jutka egyik osztálytársnője. Tanulságos regény a testvéri szeretetről, a barátságról, valamint arról, hogy milyen könnyen aggatunk címkéket másokra.
– Mi a legnagyobb dolog, amit elértél?
– Végre a saját utamat kezdtem járni. Korábban is próbálkoztam ezzel, de többször mellékvágányra tévedtem, ami elbizonytalanított. A Fennvalótól íráskészséget és ritmusérzéket kaptam ajándékba, és úgy érzem, egyiket sem herdálhatom el, ezért állandóan kísérletezem, igyekszem megvalósítani az ötleteimet, leginkább a belső hangra hagyatkozva.
– Mi vagy ki életed legnagyobb szerelme?
– A természet. Az elmúlt években hódított meg, korábban nem igazán tudtam értékelni. Júniusban eljutottam a tatai Fényes Tanösvényre, ahol néhány szót váltottam egy hölggyel, aki hozzám hasonlóan fényképezőgéppel indult útnak. Csalódottan mondta, hogy semmi sem történik, majd elindult hazafelé.
aminek hatására ezt mormoltam magam elé: „Olyan nincs, hogy semmi sem történik.” A természet számtalan csodát rejt, és naponta elhalmoz ajándékokkal, csak meg kell tanulnunk észrevenni őket.
– Hol élnél a legszívesebben?
– Kefalónián. Ötször voltam ott korábban, és minden egyes alkalommal fájó szívvel jöttem el onnan, van valami megmagyarázhatatlan kötődésem a legnagyobb Jón-szigethez. Valamikor szeretnék legalább egy hónapot ott tölteni, kipróbálni, hogy milyenek az ottani mindennapok. És persze hosszabb távon is el tudnám képzelni, mert jól érzem magam a görögök között, de közben a magyarságomat is megőrizném.
korábban írtuk
Bartha Krisztina: Nyáron könnyebben szeretünk?
Nyáron hajlamosak vagyunk idealizálni a kapcsolatokat. Könnyű ilyenkor azt hinni, hogy az érzések mélyebbek és a kapcsolat különlegesebb, mint máskor. Ez nem jelenti azt, hogy az érzések ne lennének valódiak, csak azt, hogy a környezet felerősítheti őket.
