– Hogyan indul a reggeled?
– Alapvetően éjjeli bagoly vagyok – éjfél előtt ritkán kerülök ágyba, ilyenkor van egy kis énidőm, csend és nyugalom. Ennek ára viszont a reggeli zombimód: az első ébresztő kegyetlenül megszólal 5 órakor, mert van egy „muszáj köröm” ilyenkor. Ha szerencsém van, utána még vissza tudok aludni, legalább 7-ig, amikor újra kezdődik a küzdelem a felkeléssel. Tudom, rossz szokás, de ennél az ébredésnél kétszer-háromszor még megnyomom a szundi gombot. Kávé helyett vízzel és édesanyám házi paradicsomlevével próbálom életre rázni magam – furcsán hangzik, de nálam bevált.
– Mi a tökéletes boldogság számodra?
– Az, amikor a „szeretem emberek” társaságában lehetek, úgy, hogy közben nem sürget az idő és senki nem néz az órára.
ha a „szeretem emberekkel” oszthatom meg.
– Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod?
– Imádom a színeket. Nemcsak a ruhatáramban, hanem a környezetemben is keresem őket. Sosem tudok teljesen feketébe vagy szürkébe öltözni, mindig becsúsztatok egy kisebb, vagy inkább nagyobb színfoltot a megjelenésembe. A világot is így látom: színesen, és vonzódom az emberekhez, akiknek van „színük” – karakterük, rétegük, saját fényük.
– Kik a hétköznapi hőseid?
– Akik csendben teszik a dolgukat, zokszó és panaszkodás nélkül. Nem kérnek tapsot, nem keresik a reflektorfényt – csak teszik, amit kell, nap mint nap. Azok, akik fáradtan is mosolyognak, udvariasak akkor is, ha nekik sem könnyű, és akiknek a jósága nem hangos, de mélyre megy.
– Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban?
– Amiért néha a leginkább neheztelni tudok magamra, az a halogatás. Elvégzem a dolgaimat, mindig, de gyakran csak az utolsó utáni pillanatban, amikor már szinte hallani lehet, ahogy ketyeg az óra. Mintha csak akkor indulna be igazán a rendszerem, amikor már nincs hová hátrálni. Tudom, hogy sok stresszt megspórolhatnék magamnak, ha előbb nekifognék, mégis újra és újra eljátszom ezt a belső versenyfutást az idővel.
– Melyek azok a szavak, melyeket túl sokszor használsz?
– Attól függ, milyen közegben vagyok. A kisfiam nemrég egészen komolyan a szememre hányta, hogy miért mondom mindig azt, hogy „most”, amikor megkérem valamire. „Miért nem lehet csak simán megkérni?” – kérdezte, és igaza van. Nálam a „most” valószínűleg a „kérlek” helyett dolgozik, csak egy kicsit sürgetőbb változatban.
– Mit bánsz a legjobban?
– Hogy nem egy melegebb éghajlaton születtem. Egyszerűen nem vagyok kompatibilis a hideggel.
– Mi a legkedvesebb időtöltésed?
– Juj, ebből annyi van! De talán a legkedvesebb ebben az életszakaszomban, amikor újra gyerek lehetek a kisfiammal – vele minden nap egy mini kaland. De ott van még a főzés öröme, vagy az olvasás, amikor egy jó könyv teljesen kiszakít a valóságból. Szeretek biciklizni, szeretek csak úgy lenni önmagammal, csendben vagy zenével. Szeretek táncolni, nevetni, és néha csak bámulni egy jó filmet. A kertészkedés is kikapcsol, és társasjátékozni is imádok, s még a „turizást” nem is említettem. Összefoglalva: szeretek élni. Minden kis színes részletével együtt.
– Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban?
– Azt, ha a nőt nem uralni akarja, hanem kísérni.
– Mit értékelsz leginkább egy nőben?
– A hiteles önazonosságot, ha nem akar valaki másnak látszani, mint, aki valójában. Ahogy Charlie is énekli: „Az légy, aki vagy, csak érezd jól magad”.
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Kontyok nélkül – Történelmi idők csendben
Van az az érzékelhetetlen idő, amikor megtörik a több évszázados hagyomány, és a külvilág ezt nem is észleli. Nincs piros betűvel beírva a falinaptárba, nem jelzi előre a digitális emlékeztető. Kifordul a világ a sarkából egy észre nem vett órában.
