– Hogyan indul a reggeled?
– A napom hajnalban indul. Öt óra előtt ébredek, ha mégsem, a macskák költenek ötkor. Amikor egyedül ébredek, első mozdulatommal a mobilomért nyúlok, megnézem, jött-e üzenet, amit esetleg várok. Üzenet híján felütöm a Facebookot, és meghallgatok egy-két rövid podcastet. Azzal kinyílik annyira az agyam, hogy eldöntöm, felkelek-e vagy sem. Mivel korán fekszem, ez a hajnali facebookozás lehet három vagy négy órakor is.
A reggelem kávék sorozatával folytatódik, minimum egy órát szánok a hajnalban felugró gondolataim kibontására. Ez általában naplóírás formájában történik meg, de ha éppen regényben vagyok, vagy novellán dolgozom, lehet belőle vázlatpont vagy nyers szöveg. Az ébredés utáni első órákban tudok bármi olyat elvégezni, ami szellemi munkának számít, és amihez egész nap nem találok elég munkakedvet.
– Mi a kedvenc elfoglaltságod?
– Nem egyedül ébredni, nem a telefonomért nyúlni a kedvenc elfoglaltságom. (Szmájli helye.)
– Milyennek képzeled a tökéletes boldogságot?
– Lehet ezt még ragozni. De minek? (Ezen a ponton már sírvanevetős szmájli következne.)
– Mi a legnagyobb különcséged?
– A különcség, mint különleges, az átlagostól elütő szokás, modor, viselkedés, beszéd stb. kizárólag a környezet kontextusában értelmezhető. Ugyanis ha például egyedül találnám magamat egy lakatlan szigeten, semmiféle megnyilvánulásom nem számítana különcségnek. Mivel ez egy, kívülről megítélhető jellemvonása a személyiségnek, megkérdeztem valakit, mit tart a legkülöncebb dolognak rajtam. Azt válaszolta: a túlzott optimizmusomat.
Ha arra gondolok, hogy egy lakatlan szigeten a túlélésemet mi garantálná leginkább, egészen biztosan az optimizmusom, a pozitív beállítottságom lenne az.
– Mitől félsz legjobban?
– Mondhatnám azt, hogy nem igazán félek semmitől. Vagy azt, hogy ha valamitől félek, de úgy érzem, meg kell tennem, megteszem félve. Ezt nevezik bátorságnak. Egy idézet szerint „minden, amit valaha akartál, a félelmed túloldalán található” (George Addair – a szerk.). Jellemző rám, hogy elmozdulok a félelmeim, a kihívások irányába.
– Ha egy dolgot megváltoztathatnál magadon, mi lenne az?
– Gyorsabb tempóban lennék türelmesebb, toleránsabb és rugalmasabb, mint ahogy az a kor előrehaladtával nálam érkezik.
nem szeretnék még ennyire sem reagálni a szándékos és nem tudatos bántásokra, mint a jelen életkoromban. A súrlódások az emberi kapcsolatainkban elkerülhetetlenek, lehetne őket még profibban kezelni.
– Mikor és hol voltál a legboldogabb?
– Számtalanszor voltam boldog. A legboldogabb talán akkor, amikor – valóra váltva a gyermekkori álmomat – hazahozhattam a saját lovam a lovardából. Nyilván boldog voltam a gyermekeim születésekor, az esküvőmön, amikor beköltöztünk a saját házunkba, amikor pontot tettem egy-egy kézirat végére, vagy díjakat nyertem, vehettem át.
Ugyanakkor nem törekszem a boldogság elérésére, ugyanis a tulajdonképpeni munkában kimondottan akadályoz. Túl feldobott vagyok, a gondolataimat nehezebben tudom rendszerezni, kevesebb türelmem van a mondatokhoz, a szerkesztéshez. Jöhetnek nagy ötletek a boldogságban, a feldobott állapotban, de legfeljebb jegyzetelni tudok. Az írói munkához tökéletes állapot a megelégedettség, ezt törekszem elérni. A megelégedettségi állapotban sokkal fegyelmezettebb vagyok, többet alszom és jobban tudok dolgozni. Ilyenkor hajlamos vagyok az elszigetelődésre, a bezárkózásra, ami a munkának kimondottan jót tesz, viszont megviseli a bennem élő embert, aki vágyik a társas kapcsolatokra.
Az életem egy állandó egyensúlykeresési folyamat, állandó ingázás az egyedüllét és a társas lét között. Az ingázás nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretném, ezért a boldog és megelégedett időszakok mellett vannak periódusok, amelyeket túlélésnek nevezek. A túlélési fázisokban sokkal kevesebb energiával kell elvégeznem mindazt, ami máskor könnyedén és erőlködés nélkül megy. Meg vagyok győződve, hogy a jellemfejlődésemhez ezek a túlélési periódusok járulnak hozzá leginkább, amikor a legnagyobb önfegyelemre és összeszedettségre van szükségem. Ha nem lennének nehéz időszakok, szerintem nem tudnám megélni a boldogságot, és nem tudnék megelégedni a megelégedettséggel.
– Ha meghalnál, milyen formában térnél vissza?
– Egészen biztosan vadló lennék valamelyik érintetlen, védett területen.
de hát a kérdés szerint már meghaltam. Szerencsére a kérdésben megfogalmazott feltételt kicselezve, még ebben az életben megvalósítható ez a dolog, ugyanis én vagyok én és a lovam is egyszerre.
– Milyen szavakat vagy kifejezéseket használsz túl gyakran?
– Vannak podcastek, amelyeket visszahallgatva sérti a fülem egy-egy szó gyakorisága, egyikben a vonal, másikban mintha a dolog kifejezés. Írott szövegekben nem marad túlzott szóhasználat, második, harmadik olvasatkor megoldom őket. Egyszer egy nagyon hosszú, több évet felölelő, az íróságomat meghatározó személlyel folytatott messengeres beszélgetésfolyamból kikerestem a leggyakrabban használt szót. Az itthon volt az.
– Kik a kedvenc íróid?
– Kedvenc vagy kedvelt könyveim vannak inkább, azok is csak adott ideig vezethetik a kedvenc-listát, amíg egy újabb le nem tolja őket. Van egy szerző, aki meghaladja a kedvenc író kategóriát, mesteremnek tekintem, aki a művei által szól hozzám, úgy is mondhatnám, hogy beszélget velem. Többnyire én kérdezek tőle.
Jó, ha van egy könyv, egy szerző az ember életében, aki vagy ami bármilyen körülmények között, a legkibillentebb állapotban is képes visszavezetni a központunkba, ahol minden tiszta és világos, ahol rend van és béke, a kérdéseink pedig válaszokra találnak. Erre is való az irodalom.
korábban írtuk
Tapasztó Ernő: Nálunk véletlenszerűen történik minden
Míg az Aradi Kamaraszínház saját produkciói provokatív, élvezeti színházat kínálnak, addig a meghívott előadások inkább a „nagyközönségnek” szólnak. Ez a kettős lét igazolta önmagát az elmúlt két évtizedben, és a kamaraszínház sikeresen működik.
