A hideg december belecsίpett az arcába, s kipirosodott. Fülcimpái zsibbadtak, és megfogadta, másnap sapka nélkül nem lép utcára. Ahogy összehúzódva lépegetett az utcaköveken, elhaladt egy könyvesbolt előtt. A kirakat üvegét jégvirágok keretezték, bent mesék, verses kötetek, klasszikus regények hirdették a karácsony közeledtét.
A hűvös szelek fehér pihékkel söpörtek végig a határon, aztán lassan megcsillapult a vidék, mint amikor hófúvás után hazatalál a fáradt utazó. A rövidebb, hideg napot szürkület burkolja, s ilyenkor szίvesebben látogat vissza a legbelső szobába. Újra látja a pislákoló petróleumlámpa lángjában megcsillanó emlékeit.
Azon a reggelen csak ült, s nézett maga elé. Szerette a világ elé tárni a pillanatok őt megérintő mozzanatait, apró csodákat, amelyek mellett mások észrevétlenül elsietnek. De az igazán fontos, s számára jelentőségteljes érzéseit megtartotta magának.
Vállára hajtottam a fejem, amint a puha gyepen végigfeküdtem. Az eget kémleltük, s hallgattunk. Az elcsendesülő estébe a tücskök ciripeltek. Az égbolt, mint hatalmas vitorlavászon terült el fölöttünk, csak a perifériáján magasodott bele egy-egy toszkán fenyő csúcsa, s amint bámultam felfelé, észre sem vettem, hogy a szemem átszokott a belopódzott éjszakába.
Az aranyló búzakalászok még elhajladozzák utolsó legkecsesebb táncukat, mielőtt a cséplőgépek zúgásában átadnák magukat a malomkövek sodrásának, hogy azok előcsalogasság finom fehér lisztlelküket.
Az aranyló búzatengerek, mint karcsú balerinák karjai, kecsesen hajladoznak a szél meglebbenő játékában. A forróság néha délibábokat rajzol a pusztaságra, rátelepszik a domboldalakra, s a fennsίkok, melyek zordabb hónapokban is büszkén tűrik megpróbáltatásaikat, kiterίtik zubbonyaikat, hagyva, hogy sárgásra fakίtsa őket a perzselő nap.
A júniusi forróságban magam elé képzelem a római kori, fallal körülvett Barcino város (Barcelona elődje) maradványaira épült középkori templomokat és gótikus palotákat. Kereskedelmi és gazdasági fejlődésével a mai negyed nemcsak a település történelmi központja, hanem a katalán város szíve-lelke is.
Az utcánk kis virágüzletében nárciszokból, tulipánokból, gyöngyvirágból összeválogatok egy dús csokorra valót. A nappali asztalára szánom. Emlékeztessen a lélek kortalanul fiatal nevetésére és tisztaságára, akkor is, ha néha naiv, s el-elrugaszkodik a hétköznapoktól…
Az eső végigsöpört a városon. Az elején diadalmaskodott a porlepel, s ahogy rábuggyantak a kövér cseppek, parisztozott a porfelhő, s beburkolta azokat. Aztán megadta magát, s a vίztükör becsomagolt mindent. Ahogy alább hagyott, ritmusosan még hallatta magát egy darabig az ablaküvegeken, alácsordult a csatornákból, s illatfelhője bekúszott az orromba.
A kaszálók fehér, hosszú estélyikben pompáztak, a széleiken megbúvó kopár bokrok csipkét rajzoltak a hófehér lepelre. Odébb a fenyvesek még fehér pamacsokat ringató tüllszoknyái bár hűvös idő látszatát keltették, déltájban már a rügyek ki-kimerészkedtek a helyüket elfoglalni, s lassacskán birtokba vették a gallyakat. Minden bódίtóan csendes volt, s felsejlett a láthatáron a tavasz.
A várost az éj sejtelmes szárnyai sötétséggel ölelték át. De ίgy is felsejlett tisztasága, amint a hótakaró puhán megpihent a háztetők cserepein. Beburkolta a kerteket s a bennük árválkodó bokrokat és fákat, hogy leplezzék meztelenségüket, mίg a tavasz új ruhát tervez majd rájuk.
Elhalkultak a szilveszteri petárdák, a kijózanίtóan fagyos januári napok lecsendesίtették a zajongó embertömeget, s ki-ki lassan visszarendeződött a hétköznapjaiba.
Közeledtek az ünnepek. Nemcsak a kirakatok polcai, a feldíszίtett város, a pilinkéző hó jelezte valami különleges jövetelét, hanem a hasán békésen elsimuló tenyere is védő mozdulattal sugallta: ez a várakozás időszaka, új jövevény ragyogja be hamarosan a mindennapjait.
A novemberi hűvösségben, mikor a szürke a maga szelίd hamu árnyalataival rátelepszik az utcákra, a házak falaira, s meleg sálak alá kényszeríti a tévelygőket, ő a boltba igyekezett pezsgőt vásárolni. Ritkán iszik alkoholt, de ma ígéretet tett valakinek. S ezt mindenáron tartani szeretné, mert online kell koccintani Vele, az egészségre.
Édes az élete, és csaknem három évtizede mások életét is édesíti: nagy tapasztalattal rendelkező cukrász, aki hobbi- és profi cukrászokat is oktat. Lengyel László Levente számára nem jelent gondot egy mosogatás.
Egész éjszaka nyugtalanul alszom. Hajnalodik, s amíg az ébresztőt várom, végiggondolom, hogy mi az oka a nyugtalanságomnak. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy a mesemondó versenyről van szó. Kislányom életének első mesemondó versenyéről.
Egy rendezvény sikere mindig a részletekben rejlik. Nem abban, hogy mennyit költenek rá, sokkal inkább számít az, hogy ne szemfényvesztés, hanem valódi tartalom legyen mögötte. Ennek pedig alapja és melegágya a (rendezvény)protokoll.
Hazug-cumi. Amikor csecsemőkorban nincs idő, vagy nem alkalmas a helyzet a szoptatásra, akkor ezt kapja a gyermek: hazug-cumit. Ennek az elődje a pálinkába mártogatott kenyér volt. Nagyobb gyerekeknél az utódja a telefon lett.
Az autóban ülünk. Zuhog az eső. Körülöttünk mentők szirénáznak, a közlekedésrendészet sürgölődik, teszi a dolgát. Az ablakon utat törő esőcseppek illeszkedésében próbálok rendszerességet találni. Valami logikát vagy sorsszerűséget ebben az egészben.
Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.
A húsvéti történetben is – csakúgy, mint a karácsonyiban – a fő cselekmény végrehajtója egy nő. A betlehemi történetben Mária életet ad a kis Jézusnak, a húsvéti történetben magdalai Mária látja meg a feltámadott Jézust.
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.
Számomra márciusban kezdődik az év, az első csokor hóvirággal és a mellkasomra büszkén tűzött márciuskával. A levetett vastag kabáttal, a buján kacérkodó széllel, a még fukarkodó napsugarakkal, az első szeplőkkel az arcomon, a hónap megannyi ünnepével.
Drága Barátnőm! Ugye érzed, hogy ma neked bomlanak a virágok? Hidd el, hogy ma neked fütyüli rekedtre magát a rigó! Hallod? Kedvenc dalodat susogja a szellő. Tudom, nehéz elhinned, de tedd meg most az egyszer a kedvemért!
A protokoll nagykönyv szerint a megjelenésünk nem csupán fél-, hanem a teljes sikert jelentheti. Ezzel szemben, mifelénk a szürke összes árnyalatát viseljük, pedig van élet a fekete-fehér kombináción túl, még a protokoll szerint is.
Arany Prága – jutott eszembe a cseh főváros egyik jelzője, miközben emlékeimet próbáltam feleleveníteni. Pedig arany fényekben, napsütésben szűkölködött az a három nap, amit ott töltöttünk, de az élmény és emléke bennem valóban aranyértékű.
Vannak, akik úgy vélik, reggelire csak gyümölcsöt együnk, így jutunk a legtöbb energiához. Mások a bőséges reggelik mellett szólnak. Abban talán mindenki egyetért, hogy reggelizni valamit mindenképpen kellene, és ezalatt nem a bögre teát vagy kávét értik.
Földúton haladunk az erdő között, Székelyvarság Küküllő nevezetű részén. Már az odaút is sejteti, különleges helyen laknak vendéglátóink, Balog Ágoston és felesége, Katalin. És nem is csalódunk: nyugalomsziget a vadon sűrűjében.
A nyomtatott lap újraindulásának örömére gondoltunk egy merészet, s az elkövetkezőkben kis „magamutogatásba” kezdünk: betekintést engedünk kollégáink gardróbjába is. Egyúttal pedig arról faggatjuk egymást, hogy kinek mit jelent a stílus?
Szeretjük a ráérős reggeleket, amikor nem sietünk sehová. Ilyenkor lassan eszünk, kóstolgatunk, csipegetünk, kapcsolódunk egymáshoz és önmagunkhoz. Ezért van ilyen szempontból is kiemelt jelentőségük az ünnepeknek.
Bár egyre több a napsütés, s szívünket melengeti már a csicsergő madárdal, alig bírjuk kivárni az igazi tavasz érkezését. A hosszú tél elnyelte a vitaminkészletünk, épp ezért epedünk valami zöld, valami zsenge, valami tavaszias íz után.