Tortahajításnyi távolság

A színes falevelek hullása, a recsegve égő gallyak füstje és a madárfütty nélkül maradt kertek mindegyre jelzik a múlást, a véget. Születés, bimbózás, virulás, érés, pusztulás. Da capo al fine… 

A színes falevelek hullása, a recsegve égő gallyak füstje és a madárfütty nélkül maradt kertek mindegyre jelzik a múlást, a véget. Születés, bimbózás, virulás, érés, pusztulás. Da capo al fine… 

{hirdetes}

A halál társadalmunk egyik leginkább agyonhallgatott tabuja, nem csoda, ha sok szülőt felkészületlenül ér a gyermek elevenbe vágó, tiszta kérdése a halál miértjéről, hogyanjáról, a folytatásról, átváltozásról. Ezek a kérdések sokszor saját alig beforrt sebeinket piszkálják meg, felbolygatva rég lerendezettnek hitt dolgokat, máskor pedig a hangszálakra csavarodó féltés túlontúl óvatossá, ködössé, félrevezetővé formálja szavainkat, és arra késztet, hogy mi is elhallgassuk az elhallgathatatlant.

Szakmai életem egyik legnehezebb hete akkor volt, amikor mindennap egy-egy gyászoló gyermekkel és hozzátartozójával dolgoztam a hirtelen bekövetkezett halálesetek traumájának feldolgozásáért. A halál sokféle utat választott ezeknek az apáknak, anyáknak az elragadásához. Kisgyerekek, akiknek arcát óvodába, iskolába menet még melegítette a szülő csókja, de akikkel délben vagy este már közölni kellett, hogy ez volt az utolsó puszi tőlük.

Nem vagyok gyászterapeuta, egyszerű mezei pszichológus vagyok. Ezeknek az összetört üveggömbszemeknek, a gyermekek testet, lelket megbénító néma, még könny nélküli döbbenete láttán, a tragédiák részleteinek hallatán a lelkem úgy megtelt fájdalommal, hogy szempilláim már nem tudták visszafogni feltoluló könnyeimet. Haragudtam is magamra rendesen, hogy micsoda pityergő pszichológus vagyok én, hogy csóválná a fejét a szupervizorom. De, ha már megtörtént, gondoltam, fordítsuk a terápia hasznára, és beszéljünk a sírásról, erről a belülről fakadó patakról, amely lassan-lassan kimossa lelkünkből a fájdalmat, ha megengedjük neki.

És így lassan beszélgettünk a gyerekekkel az elszakadt, kinőtt ruhákról, amelyeket, mint testünket, letesszük, ha már használhatatlanok. Új ruhát kapunk, esetleg angyal- vagy csillagruhát, láthatatlant. Elképzeltük a mennyországot, ahol nagyszülők, édesanyák, édesapák beszélgetnek, ismerkednek, hiányolnak, és üzennek. Mert olyan nincs, hogy vége! Olyan nem lehet, sikolt a lélek. Van! Csak láthatatlan, mint a levegő. Mert csak így élhető az űr.

Hirdetés

Amennyire nehéz és fájdalmas volt számomra is ez a munka, annál nagyobb volt a megnyugtató rácsodálkozás, amikor a gyermekek a fagyott bénultságból percek alatt váltani tudtak, és bele tudtak merülni, menekülni a játék, a mese bársonyos vigasztalásába. Hullámok jöttek, olykor mélyen fájtunk, máskor hetedhét országra szóló lakodalmat csaptunk. Mert ideje volt a könnyeknek, és ideje a kacagásnak…

Csillagruhás édesapám szülinapja közeledtével kérdezem Annámat, hogy holnap kijön-e velem a temetőbe virágot vinni a sírra. Elmondom, hogy holnap lenne a születésnapja, ennyi éves lenne, milyen nagy bulit csapnánk, ha még élne. Anna felvillanyozódik:

– Tudod mit, anya, süssünk neki egy tortát, és vigyük ki a temetőbe. Vágjunk neki is egy szeletet, és gyömöszöljük bele a földbe. Vagy nem, nem! Dobjuk fel inkább az égre!

Mert a köztük levő távolság nem az elérhetetlen végtelen, csupán egy tortahajításnyi.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2014. novemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>