Szende álom a taxiban – egy minőségi szolgáltatásról

Vásárolunk, utazunk, szolgáltatást veszünk igénybe. Közben meg gyakran váltunk néhány szót – néha többet – a szolgáltatást végző eladóval, ügyfélkapcsolati munkatárssal vagy sofőrrel. Egy készséges és kedves, előzékeny, vagy épp frusztrált, goromba (fél)idegennel.
Hirdetés

Egy hosszú nap után hazafelé tartok. Úgy döntök, taxival megyek. Megkopogtatom az autó párás ablakát, a sofőr int, hogy szabad, csak tessék, üljek be. Bekászálódom a hátsó ülésre, bemondom a címet, majd be akarom húzni az ajtót. A rugó nem enged. Leteszem az ülésre a táskámat, majd ismét nekigyürkőzöm, hogy most már két kézzel becsukjam. Sikertelenül. Az utolsó próbálkozás végre sikerrel jár, egy elkeseredett mozdulattal bevágom az ajtót. A szemem sarkából látom, hogy a sofőr gyanakvóan néz hátra a válla felett. Nem tudom, milyen következtetésre jut, de hátra kacsintva megszólal:

– Sikerült becsukni, vagy valamelyik oszloppal töressem le az ajtót?

Nocsak. Ez most viccel, pimaszkodik vagy provokál? – hökkenek meg. 

A viccet értem és szeretem is. De a két utóbbi viselkedésforma valami furcsa támadó-védekező „köpködőkobra-attitűdöt” hoz felszínre nálam freudi mélységekből. A verbális és metakommunikációs elemekből próbálom megfejteni a kérdező szándékát.

– Hát, sikerült, de az utóbbi, ön által javasolt megoldás sem tűnik rossznak. Átmenetileg megoldaná a hitvány ajtó problémáját – veszem fel a kesztyűt kissé bosszúsan.

– Hah, ha maga tudná, hogy milyenek ezek a rugók! – folytatja a taxis, mintegy elismerve, hogy azért van némi alapja a zsörtölődésemnek. 

– Egyszerűen nem lehet előre tudni, hogy milyen erős lesz a rugó, mielőtt betevődik. Vagy túl erős, akkor alig lehet becsukni, vagy túl gyenge, s akkor csak úgy lebeg az ajtó.

„De utána már lehet tudni, hogy nem megfelelő, akkor esetleg ki is lehetne cserélni” – gondolom magamban, de hangosan már nem folytatom.

Ő még pár percig ecseteli a rugó-ajtó kapcsolatát, taglalja, hogy miért megoldhatatlan a probléma, és hogy nekem gőzöm sincs arról, hogy ez hogyan működik. Sok jót nem néz ki belőlem a félhomályban, annyi szent. Közben valóban elvesztem a fonalat.

– Esetleg lenne még egy megoldás – teszem hozzá a kiselőadás végén.

– Na, mi lenne az? – csillan fel a szeme, miközben hátrafordulva vizslat a szürkületben. Talán nálam van a bölcsek köve? Az arcomat maszk takarja, kényelmetlen lehet neki, hogy nem látja, kivel beszél. Én jobb helyzetben vagyok, mert ő nem visel maszkot, pontosan látom az arcát a beszűrődő fényben. Amúgy már többször utaztam vele, szegről végről ismerem.

– Hát például az, ha a sofőr úr kinyitná az ajtót az utasoknak, majd becsukná utánuk, ha már ilyen nehezen működik.

– Gondolom cilinderben és frakkban – horkan fel.

– Én ezt nem viccnek szántam! Tényleg úgy gondolom, hogy szép, udvarias gesztus lenne, lehetne a szolgáltatás része.

– Igen, persze, szép gesztus lenne – mondja olyan hanghordozással, ami  magyarra fordítva annyit tesz, hogy: hát a svéd bakteré nem kéne neked?

– Persze, amíg így is van utasa, addig minek is fárasztaná magát – teszem hozzá  most már tényleg kifejezetten gonoszkodva.

– A gesztusokról sokat lehetne beszélni. A gesztus nem itt kezdődik. A gesztus ott kezdődik, hogy például ma hazavittem egy fiatal hölgyet, aki szklerózis multiplexben szenved. A második emeletre vittem fel ölben. Pár napja meg egy fiatal lányt vittem a kórházba, szegény szellemi fogyatékos, be is kísértem. 

Sok nyomorúságot látok, húsz éve taxizok.
Hirdetés

– Ez igazán szép volt – ismerem el. 

– Munkából? – vált témát.

– Most éppen nem – zárom rövidre, majd néhány másodperc csend következik. Ez alatt felidézem utolsó utazásom taxival, amikor a város túlsó feléből hazáig úgy tettük meg az utat, hogy a sofőr egyetlen szót sem szólt hozzám.

– Sajnos nem jó irányba haladunk. Hallotta, milyen botrány van a spanyoloknál?

– Nem, ma nem néztem  híradót. 

– A spanyolok bejelentették, hogy a covidot endémiának nyilvánítják. Na, amit az Európai Uniótól és a WHO-tól kaptak! Azt nem teszik kirakatba. Tudja, az endémia az, amikor…

– Igen, mint az influenza … – vágok a szavába. 

– Pontosan – csillan fel a szeme, s szinte érzem, hogyan növök pár millimétert a szemében. 

– Hát nem lesz vége ennek a covidos őrületnek már egyszer!

– Nem, nem úgy néz ki egyelőre – hagyom rá.

– Hacsak ezek az oroszok és amcsik ki nem robbantanak valamit időközben. De Putyinnak igaza van, mert arról volt szó, hogy a puffer zónát nem lépi át a NATO, s ezt egyáltalán nem tartotta be. És, ha fegyveres konfliktusra kerül sor, akkor világháború lesz belőle. Ez hétszentség. Előbb-utóbb valamelyik csak felrobbantja a kis atombombáját, s akkor maga olvadni fog – zárja a beszélgetést, mert közben megérkezünk a tömbház elé.

Nem kérdezek már rá az egyes szám második személyre, és arra, hogy vele vajon mi fog történni ebben az esetben. Fizetek, megköszönöm a szolgáltatást. A nyugtával nem kell bíbelődnöm. Jó éjszakát kívánok, és kiszállok a taxiból. Az ajtó most meglepően könnyedén bevágódik nagy csattanással. Lehet, hogy mégsincs olyan nagy baj azzal a rugóval?

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Élnie kell és bűnhődnie – mindhalálig. Van-e visszaút a társadalom pereméről?

Hirdetés