Vargha Fruzsina: „A közösség a napi motivációm”

– Gondolom, van egy határ…– Sokszor nem vagyok elég érett ahhoz, hogy időben felismerjem a határaimat. Csak akkor ismerem fel, amikor egy zsúfolt nap után, délután ötkor úgy döntök, hogy még belefér, hogy elinduljak Budapestre, két óra múlva pedig meg kell fordulnom. Tavaly októberig 

nem okozott különösebb problémát az, hogy reggel nyolcra bejövök, és mondjuk este kilenckor még itt vagyok, és ez nem csak hétköznap van így, hanem hétvégén is. 

De fel kellett ismernem, hogy nem fogok tudni mindenhol mindig száz százalékot teljesíteni.

– Különösen akkor nehéz ez a felismerés, ha maximalista az ember.

– Igen, és van egy másik tényező is. Nőként és férfiként felkészülni valamire, nem ugyanazt az energiát igényli. A férfi kollégáim sokszor nem értik, hogy miért duzzogok, ha szombaton meg kell jelenni egy kétórás eseményen. Mert nekem 

nem az van, hogy egyet beletúrok a hajamba, felveszem a fehér inget, amit valaki kivasalt nekem, és elmegyek. 

Rá kell hangolódni, és utána le kell hangolódni. Sok tekintetben meg kellett tanulnom határt húzni, ami mind a mai napig nem egyszerű. Nem volt egyszerű felmérni, felismerni és elfogadni azt, hogy nem lesznek a dolgok mindig befejezve, hanem azt kell mondani, hogy mára ennyi volt. És holnap folytatjuk.

– Azt látom, hogy nagyon tudatosan figyelsz arra, hogy miként jelensz meg. Mennyire fontos nőként és közszereplőként számodra?– Soha nem volt ez prioritás, de mindig volt rá időm. Vásárolgatni nagyon unok, de amióta lehet online rendelni, ezt is megoldom. A szépítkezést pedig szakemberre bízom. De ha arra vagy kíváncsi, hogy mit gondolok erről nő és férfi viszonylatban, akkor van egy jó példám. Tusványoskor történt, hogy nem engem szántak egy helyi rendezvényre, de végül nekem kellett megnyitni, ami azután derült ki, hogy eljöttem otthonról. A napomat a Tabakó fesztivál terepmunkájára szántam volna, ahová nem megy az ember selyemruhában és magassarkúban. Körülbelül egy órával az esemény előtt derült ki, hogy jelenésem van. Egyértelmű volt, hogy hazamenni nincs idő. A kolléganők elmentek ruhát és cipőt vásárolni, smink-haj, hogy tökéletes legyen a megjelenésem, és már ott is álltam a megnyitón. Ezzel szemben, aki velem együtt beszélt, halásznadrágban, Tusványosos pólóban és papucsban volt. Na, ehhez képest az én Tabakós pólóm, a farmerom és a sportcipőm úri öltözet lett volna. De valószínűnek tartom, hogy ha én jelenek meg így, azt pletykálták volna, hogy nem volt időm felöltözni. 

– Gondolom, volt egy forgatókönyv a fejedben arról, hogy mi lesz az egyetem után. Mi lenne most, ha akkor te nem vállalod ezt a pozíciót?

– Nem akartam a politikai pozíciót, és nem akartam ekkora felelősséget. Művészettörténész végzettségű vagyok, az Erdélyi Művészeti Központba készültem, és a gyűjteménykezelés mellett a közösségszervezés, a kortárs művészet népszerűsítése volt a tervem. Úgyhogy a „közszereplés” valószínűleg meglett volna. Magánéleti szempontból közelítve pedig, 

valószínűleg férjnél lennék, de legalábbis közelebb állnék a családalapításhoz, mint most. 

Volt egy nagy törés az elmúlt évben, amikor az az életterv, amit elképzeltem, messze került tőlem. Mert ebben a tekintetben én elég céltudatos voltam. Tudtam, hogy szeretnék legalább öt gyermeket szülni erre a világra. Ezzel szemben, 2020 szeptembere óta a város gondjain töprengünk, meg a különböző rendezvényeken, és nem nagyon volt idő arra, hogy töprengjünk azon is, hogy az öt gyermekhez mik is az összetevők?

– Ha már így alakult, miként éled meg ezt? 

– Ijesztő volt az elején. Volt egy négy és fél éves kapcsolatom, ami nagyon jól működött. Nem láttam akadályt, még azután sem, hogy elvállaltam ezt a tisztséget. Azonban idővel be kellett látnunk, hogy mivel az életünknek egy teljesen más periódusában ismerkedtünk meg, teljesen más dolgok is kötöttek össze. Olyan dolgok, amelyeket a munkám miatt háttérbe kellett szorítanom. Úgy tűnt, az, hogy szeretjük egymást, nem elég ahhoz, hogy életben lehessen tartani a kapcsolatot. Teljesen mindegy, hogy az életében ki milyen fázisban van, négy és fél év után kilépni valamiből, nem egyszerű dolog. Úgyhogy, volt egy szűk év, amikor nagyon borúlátó voltam. 

Hiába mondták, hogy ó, hát még olyan fiatal vagy, én voltam itt minden nap a saját életemben. Én láttam minden nap azt a munkatempót, és én tudtam azt, hogy mire van energiám. 

És nem arra volt energiám, hogy délutánonként, hétvégenként, esténként menjek és új kapcsolatokat alakítsak ki, új barátokat szerezzek, és fenn is tartsam ezeket. Akkor lett ez jobb, és akkor is jött új kapcsolat is az életembe, amikor azt tudtam mondani, hogy ez van. Volt egy tízéves terv, nem jött be, találj ki valami egyebet. Ehhez viszont szakember kellett. Vállalom, hogy a mai napig szakember segítsége kell ahhoz, hogy a munkámat és a magánéletemet valamennyire egyensúlyban tudjam tartani. 

– Vissza tudsz emlékezni arra a konkrét pillanatra, amikor meghoztad a döntést, hogy elvállalod ezt a tisztséget? 

– Sokan nem hiszik el nekem, de ez egyetlen beszélgetés volt, ahol Antal Árpád polgármester elmondta, hogy itt ez a lehetőség, élsz-e vele vagy sem. Volt körülbelül egy órám eldönteni. Ha adott volna egy napot vagy egy éjszakát, hogy meglegyenek a pro-kontra listák, 

ha megkérdeztem volna édesanyámat, az akkori páromat, a barátnőimet, öt perc alatt le tudtak volna beszélni. 

Így, hogy ez nem volt, nekem egyetlen beszélgetés alatt azt kellett eldöntenem, hogy azt az utat választom-e, amiről tudom, hogy miként fog kinézni, és nem mindig tetszik, vagy választok egy olyan utat, amiről fogalmam sincs, hogy milyen lesz, de egyelőre semmilyen ellenérzésem nincs vele kapcsolatban. Úgy voltam vele, hogy nem veszíthetek. Másrészt pedig egy olyan ember kért fel erre a szerepre, akiben én látatlanban is bízom. Visszagondolva, viszonylag könnyű volt dönteni. Pedig karrierbeli terveim sose voltak. Arról azonban, hogy milyen családot szeretnék, azt hogyan szeretném fenntartani, mennyire szeretnék szerepet és részt vállalni benne, elég határozottak most is az elképzeléseim. Még mindig áltatom magam azzal, hogy a kettő megfér majd egymás mellett.

– Miért gondolod, hogy biztosan nem fér meg?

– Amikor fiatal hölgyekkel vagyunk együtt, és van köztünk egy női vezető is, mindig elhangzik az a kérdés, hogy nőként ezt hogy lehet csinálni. Nekem erre az a válaszom, hogy szerintem ezt nem lehet csinálni. Lehet egy jó anyóssal, egy jó anyukával, egy jó párral, akik egészségesen fogják fel a helyzetet. Lehet ideálisan tartani a dolgokat. De a hiányodat úgysem fogod tudni pótolni. Biztos vagyok benne, hogy minden női vezető a maximumot hozza ki a helyzetéből. De 

azokat a napokat, amiken nem vagy otthon, úgysem fogod soha tudni pótolni. 

Én erről így gondolkodom. És egyébként ez egy elég nagy teher. Néha szeretném nem így gondolni. Viszont mostanában az is megfogalmazódik bennem, hogy lehet, a nőknek a saját magukkal szemben támasztott elvárásai túl nagyok. Mi fújjuk fel túlságosan. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi párom nem várja el, hogy ugyanolyan mértékben legyek jelen mindenhol. De érzem magamban ezt a kényszert. 

– Szerinted miért lehet ez?

– Mert ezt hordozzuk a hagyományainkban és a genetikánkban, ezt láttuk otthon, ez tűnik normálisnak, elvártnak. 

– Mit ad hozzá a személyiségedhez ez a funkció?

– Nagyon nagy alkalmazkodási készséget. Néha azt érzem, hogy ebben lehet a legjobban elfáradni. A másik a türelem és a tolerancia. Választott tisztségben nagyon kell vigyáznom arra, hogy mindenki gondolkodását meg tudjam érteni. Sosem gondoltam volna, hogy Székelyföldön ez milyen széles skálán mozog. 

– A három általad legtöbbet használt szó a nő, a fiatal és az alpolgármester? De milyen sorrendben?

– Fiatal, alpolgármester, nő. Fiatal, mert a munkám során ebből táplálkozom. Alpolgármester, mert a 24 órából 15-öt ez tesz ki, a többit pedig 50 egyéb szerep (élettárs, nővér, gyermek, barátnő, barát, unokatestvér, unoka, stb.) között kell felosztani. A nő azért a harmadik, mert 

tudomásul veszem, hogy nő vagyok, de sosem voltam az a tipikus kislány, nem is akként neveltek. 

Ezért pedig rettenetesen hálás vagyok a szüleimnek. Fiúk között fociztam, fetrengtem a sárban, nem félek a bogaraktól, nem esek kétségbe, ha valamit arrébb kell tenni. Sokszor nem úgy reagálok, mint a nők többsége. Férfiakkal sokkal könnyebben dolgozom együtt, mert operatívabbak, és nekem erre van szükségem. 

– Vannak olyan hétköznapi dolgok, amiktől nem tudsz megválni?

– Van napi rutinom, főleg, ami az étkezést illeti. Erre szoktam szánni időt, mert ez nekem nagyon fontos. A másik a naplóírás, ötödik osztályos korom óta írok naplót minden nap. Aztán, nem fekszem le úgy, hogy mosatlan legyen a mosogatóban, és minden ruha el kell legyen pakolva. Rutinszerű az is, hogy havonta egy könyvet olvassak el – bevallom, ezt nem mindig tudom betartani. És minden évben van 10 újévi fogadalmam. 

– Mi a napi motivációd?

– Tudni kell rólam, hogy nincsenek problémáim magammal emberként. Ahhoz pedig, hogy milyen ember vagyok, a szentgyörgyiek járultak hozzá: a szüleim, a nagyszüleim, a családtagok, a tanáraim, a barátaim, ez a közösség. Azért dolgozom, hogy nekik adjak vissza azokból a dolgokból, amiket a 26 évem alatt kaptam tőlük. Ez számomra nagyon nagy motiváció tud lenni. 

Fotók: Bicsak Gergő, Kristó-Gothárd Hunor

korábban írtuk

Farkas Edit: „Nem azonosulok a betegségemmel”

Edittel egy mozgássérült egyesület megbeszélésén találkoztam először: különleges harmónia ölelte körül, mosolya és derűje a környezetére is hatással volt. Azután többször is megpillantottam, ahogy a ködös Gyergyószentmiklós utcáin megjelenésével is azt üzeni: szeressétek a jelen pillanatot! A titkára voltam kíváncsi, arra a derűre, amelyet a mindennapi nehézségek közepette sem veszít el, sőt adni képes belőle másoknak is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. márciusi lapszámában jelent meg.)