Vigyél messze, május!

Szombat volt, de korán felébredt, az ébresztő funkciót elfelejtette kikapcsolni a telefonján. Kávét főzött, bevitte a még alvó férjének is, letette az éjjeliszekrényre. Pizsamában ült ki a teraszra, a nap felé fordult behunyt szemmel, beszívta a friss levegőt, próbált örülni a ritka pillanatnak. Utána úgyis csak a munka vár rá, a hétvégi takarítás, a kertben is gyomlálni kell, a sok eső után megindult az élet az ágyásokban. S az apját se látta egy hete.

Hallotta, hogy a férje is felkelt, biztos indul a piacra, ahogy minden szombaton. 

– Mit hozzak? – kérdezte a férfi.

– Csak a szokásost. Kenyeret mindenképp – válaszolta még mindig csukott szemmel.

A kapu becsukódott, szomorúság ült meg a gyomorszáján. Hét közben alig találkoztak, amióta kirepültek a gyermekek, mindkettőjüket lefoglalta a munkája. Hétvégére pedig maradt a főzés, a kert, az elmaradt házimunka, az idős szülők. Egyre gyakrabban érezte, hogy olyan, mintha beszorult volna valahová, és egyre csak fogyna a levegő…

Csak néhány perc – nyugtatta magát. Nem akarta kinyitni a szemét még. Ezek a nap legjobb pillanatai, amikor még nem pörög a mókuskerék.

A kertből orgonaillatot hozott a lanyha szél, pedig már majdnem mind elnyíltak az orgonák. Egyre hangosabban csiviteltek a madarak. 

Felhívom a szeretőmet – döntötte el hirtelen. De a telefonnal a kezében megtorpant.

Rég nem beszéltek, inkább kerülték a találkozás lehetőségeit. Mit is mondhatna neki? Végül üzenetet küldött. Ezt írta: „Szeretném veled tölteni a napot!”

A szíve a torkában dobogott. Már meg is bánta, hogy elküldte az sms-t. Talán csak későn veszi észre – nyugtatta magát. S akkor nyugodt szívvel mondhatja, hogy tárgytalan, éppen a kamrát takarítja.

De perceken belül jelzett a telefonja. Alig merte megnézni. A kijelzőn ez állt: Várlak! Tudod, hol!

Hajat kellett volna mosnom – gondolta. De erre már nem volt idő, lófarokba kötötte hát a haját. Hirtelen nem is tudta, hogyan öltözzön, hová mennek majd. Végül egy virágos pamutruha mellett döntött, az jó lesz bárhová. Viszek sütit neki – gondolta, tudta, hogy a férfi milyen édesszájú. 

Szándékosan lassan ment, nem akarta, hogy mindenki lássa, hogy rohan, mint egy bakfis. Egyik percben boldog várakozás volt benne és elszántság, másik percben izgalom és szorongás. A nevetségessé válástól félt a legjobban.

A férfi az autóban várta, mint hajdanán. Csodálkozás és öröm volt a tekintetében. Megölelték egymást, majd elindultak.

A nő nem kérdezte, hová mennek. A férfi tudta, oda, ahol nem találkoznak senkivel. A nő bízott benne, olyan jó ötletei voltak régen is!

– Teszel zenét? – kérdezte a férfi. A nő bekapcsolta a rádiót. Egy női hang énekelt: „Vigyél messze május, vezess a nap felé…”

Nevettek. Kicsi falvakon vezetett át az út, bármerre nézett, zöld fű, zöld lomb és temérdek virág. Az utolsó, zsákfalu után egy domb alatt álltak meg. 

– Hoztam neked lattét – mondta a férfi, és a nő kezébe nyomta a papírpoharat. 

– Ó, ez a kedvencem mostanában. Tudtad?

– Nem tudtam.

Kisétáltak a dombra. Fentről messzire elláttak, körülnézve öt templomtornyot számoltak össze. A távolban egy kis halastó vize kéklett. Valaha szerettek oda járni, friss, sült pisztrángot enni. Leültek a fűbe.

– Hoztam neked sütit – mondta a nő, és elővette a hátizsákból a dobozt a meggyes pitével.

– Végem van! – mondta a férfi, és mohón nyúlt a doboz felé.

Sokáig ültek a dombtetőn, egymást átölelve. A férfi kibontotta a nő haját.

Hirdetés

– Hiányoztál – mondta a neki. Azt hittem már sosem fogsz hívni…

– Látod, hívtalak – válaszolta a nő. 

– Hívj máskor is!

A dombról lefele menet búzavirágot láttak, pipacsot és margarétát. Csodálkoztak. Idén olyan későn jött a tavasz, s máris itt vannak a nyár virágai.

A városba érve a nő előbb kiszállt:

– Meglátogatom apámat – mondta. 

– Hívsz majd? – kérdezte a férfi. 

A nő nem válaszolt, de a férfi a mosolyából látta, hogy hívni fogja. 

Az apja a tévé előtt üldögélt, mint mindig. Kávéval kínálta, de nem kért most. Elmosogatott, kivasalt néhány inget neki. 

Szürkülödött, mire hazaért. A férje még a kertben matatott. 

– Hoztál kenyeret? – kérdezte a nőtől.

– Hú, azt elfelejtettem.  Sebaj, összedobok valamit vacsorára. 

– Vehettünk volna pisztrángot a tónál…

– Majd legközelebb – mondta a nő nevetve.

Salátát készített, grillsajtot sütött hozzá. Vacsoráztak. 

– Bort? – nézett rá a férfi. Sokáig nézte az arcát. Hálás volt a tekintete.

– Jöhet! – válaszolta, és besétált a hálószobába.

Aznap este a férje olyan szorosan ölelte, mint nagyon régen.

– Ma olyan voltál, mintha a szeretőm lettél volna! – mondta.

– Az voltam – válaszolta a nő kacéran. S kikapcsolta a telefonján az ébresztőt.

Kiemelt képünk illiusztráció: Shutterstok

Friss lapszámunkat alább kérheted: