A lányom háza én vagyok

Talán soha nem álltam távolabb az álmom megvalósulásától, mint ezekben a hónapokban, hetekben: a parasztház felújítási projektje mélyen alszik, az adósságcsökkentés teljes kómában, a törlesztésre szánt bevételemből élek. Ráadásul a pelyhes fülű újszülöttem teljes fókuszváltást követel. Egy hónapja én vagyok A Ház egy alig háromkilós, nyünnyögő csöppségnek. Anya épül, és mindent elfelejt.
Hirdetés

A legfőbb gerendám a nyomás alatt idén télen megreccsent. Szerencsére, egyetlen házat sem építenek mindössze egy cölöpre. Maradt még, mintegy tizenegy… Sok éve tudom, a barátságokat tudatosan gondozni kell. Nehézségben bizonyosodik be, kellően ápoltam-e őket. 

Ezek a barátgerendák tartják most a házam – azaz engem. 

A legrégebbi gerendám a szülészetre visz és hoz, első éjjel itt alszik velünk. Korábban sosem látott újszülöttet (ő sem), a tápkészítés mikéntjéről fogalma sincsen. Olvas, telefonál, kérdez, míg ordít a négynapos, farkaséhes gyermek. Két kanál por 60 milliliter vízhez. 150 ml híg lötty a sok diplománk eredménye… Egy másik gerenda a kutyát pesztrálja: szőrös gyermekemnek keserves a kegyvesztettség, hajnalig csitítás, simogatás és jutalomfalat, aludjon bár valaki. 

Első éjjel reggel hétig megy az érzékenyítés: márpedig a házon mostantól osztozni kell… 

Sosem hittem volna, hogy a legkeményebb támpilléreim a kisgyermekes anyák lesznek: valami elpusztíthatatlan anyaggá gyúrja az anyaság nehézsége őket. Nagyon pontosan tudják, a gyermekágy időszakában mi az, ami valóban kell. Vinetát (padlizsánkrémet) kevernek, kukoricát főznek, párhónapos, saját babájuk mellett. Ők még emlékeznek, a készétel, a hasznos ajándék, a gondoskodás nekik is milyen jólesett. 

⁎ ⁎ ⁎

A kutya vonyít a nappaliban, kitartóan kaparja a háló ajtaját, súlyos gazdafüggő, hiányzik az odabent babázó embere. 

Hat hete hiányol engem és a figyelmem. A lányom a hálóban nyünyizik, cicit követel. Az egy hónapja tartó kialvatlanságtól mindent elfelejtek. Kóválygok, és mindent elfelejtek. No meg az első szélfuvallatra is megesik, hogy pityergek. 

A lányom háza én vagyok: a mellemen lakik. És a ház nem dől(het) össze. 

Legfeljebb kiderül, mit kell tatarozni rajta, s milyen alapra építek. A gyermekem gyúr erős házzá engem, amilyennek egyszer majd az otthonunknak is lennie kell. Ketten ülünk majd a verandán a nyári naplementékben, s mosolyogni való emlék lesz már a kezdetek nehézsége. De édesanyám is fő építésze a háznak, statikusmérnök benne: több évtized után újra aktív anyaszerepben. Sosem tudom megköszönni, hogy ekkora segítségem, s a gyermekágy hetei alatt újra a kicsi lánya lehetek. 

⁎ ⁎ ⁎

Soha nem érzett az ujjam az újszülöttem bőrénél simább felületet, sűrű, gesztenyebarna haja finomabb minden selyemnél, pelyhes manófüleit órákon át nézem. 

Tekintetében a világ bölcsessége és a minden lehetséges ígérete benne… 

Mit is csináltam előtte, negyvenegy évig a rengeteg szabadidőmben? Most ha tíz percem kerül, elintézek négy dolgot közben. Gyakran két megszakítással, három részletben. Tíz perc egyedül a sarki boltig? Felüdülés testnek és léleknek. Isten hozott, anyasors! Mindeddig nem is sejtettem, hogy az anyák így működnek. Aktívan edz immár engem is a kis anya-idomár, türelemtanár és időmenedzser. Erősíti a házam, s új értelmet ad az otthonteremtésnek. De 

most az anya-házépítésnek van itt az ideje.

⁎ ⁎ ⁎

Anyai nagyapánk a kordivatnak megfelelő, tisztes házat épített az ötvenes években. Az évtizedek során kertjébe nyolcvan féle fát oltott és ültetett, valóságos dzsungel-paradicsom volt az ott felnövő unokák életében. Öregségükre aztán – hogy az unokáikhoz közelebb legyenek – eladták az élet munkáját, városra költöztek, kerttelen betondzsungelbe. Fél év sem telt el a költözést követően, amikor Béla tata hazalátogatott élete színterére. Meglátta a bugyirózsaszínre festett házat, a kopár kertet, a fűrész az unokák tiszteletére ültetett fiatal fáknak sem kegyelmezett. Nem piroslott már a magasra futtatott ribizli, az egres, ordítóan üres volt a som-, a vadcseresznye-, a mogyoróbokrok helye, az öreg körtefák nem árnyékolták a házat, helyettük egyen-gyep borított mindent. A kert végében, ahol gyerekkorunk kilátója, a sokat látott bőralmafa magasodott, kocsma díszelgetett… Nagyapánk két hét múlva, egy márciusi virágvasárnapon elköszönt a földi világtól. Mert a háza ő volt… De mint becses, régi gerenda, ő is belénk épült: tovább él bennünk, unokákban, a fák, az erdő szeretetében. S a vágyban, hogy egyszer mi is megteremtjük mindezt. 

⁎ ⁎ ⁎

El kell mesélni a családi történeteket. Az ad majd a lányomnak helyet a világban, kapaszkodót, értékrendet.
Hirdetés

Szeretném, ha olyan gyermekkora lenne, amilyen nekünk jutott. Vagy bár hasonló. Ha ismerné a hársfa illatát, ha fontos lenne neki is a kerti asztal a diófa alatt, ha ő is tudná, hogy a katángkóró gyógynövény, ha látná, hogy a paradicsomot kötözni kell, a frissen kaszált kert illata jó. Ha látná és belátná, az ő anyja sem tökéletes, közel sem. De legalább álmodni mer. 

Ha addigra álmodni is el nem felejt. 

Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock

Folyt. köv. hamarosan.

A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.

A házmentés történetének előzményeiből:

Az Úr csodásan működik…

Élet kell az életbe

Mi marad, ha (f)eladod az álmod?

Hirdetés