ARCHÍV A megszentelt idő nyomában

Éjszaka van. Szótlanul állok az óceánparton, valahol az egyesült államokbeli Mainben. Jeges szél fúj, bámulom a sötét végtelent. Soha nem tapasztalt mértékű hála van a szívemben, amiért a Jóisten engem sem felejtett el megteremteni, s látni engedi mindezt. Egész lényemmel érzem, Isten szeret engem. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin decemberi számában jelent meg.)

Legtöbbünk akkor imádkozik, ha templomban van, ha baj éri, ha sürgős segítségre van szüksége, ha beteg a gyerek, vagy amikor úgy érzi, „már csak az ima segíthet”. Segít-e az ima? Beszélgetőtársainkat arra kértük, osszák meg velünk saját imaélményeiket.

„Visszafogad, ha elkóborolnánk”

Farkas Wellmann Éva költő – tavaly jelent meg a tízparancsolat által ihletett Parancsolatok című kötete – szerint segít a fohász. „Az ima: kapcsolat. Úgy gondolom, hogy ha valaki hisz, és egyáltalán törekszik erre a kötelékre, akkor nem kétséges, hogy segít az ima. Legyen az fohász, kérés, bűnvallás vagy dicséret, mindenképp fontos belső tartalmakhoz kapcsolódik, és így egy vagy több új látószöget is létrehoz. Segít megfogalmazni a problémát, letisztítani azt, és bevonni – cinkosként? – egy felsőbb hatalmat annak megoldásába.

Farkas Wellmann Éva

Bizalmi viszonyt teremt, ami végső soron a saját magunkkal való kapcsolatot is erősíti. De nagy a valószínűsége annak is, hogy a mantraszerűen ismételgetett, kötött szövegnek ugyanígy megvan a maga varázslatos hatása. Amikor rendszeresen ugyanannak a szövegnek a szűrőjén tekintünk magunkra.

Én nyolcéves koromban kezdtem tudatosan imádkozni. Nem tagadom, voltak idők, amikor nehezebben ment, vagy egyáltalán nem. De ez is természetes.

Az ima lehetőség, és örömmel visszafogad, ha elkóborolnánk. Talán leginkább akkor válik hasznunkra, ha őszintén, elmélyülten, saját szavakkal, alkotással vagy tettekkel gyakoroljuk. Mert persze hogy ima a segítség, az ölelés, egy jó szó vagy az önvizsgálat is.”

Embernek lenni segít

László Attila kolozsvári főesperes-plébános hivatása révén is közel áll Istenhez, de már gyermekként érdekelte, miért mormolnak titokzatos, meghitt szavakat a felnőttek. „Alig nyiladozó értelmemmel csodálkoztam rá gyermekként az egyre jobban tetsző világ furcsaságaira: miért úgy alszunk el, majd úgy ébredünk, hogy nagymamám titokzatos értelmű szavakat mond, majd mondat el velünk? Így kezdődött. Aztán félve-csodálkozva mentem vele „imádkozóba”. Amikor már nem tudott jönni, mentem magam is, hetente háromszor beülve sok-sok imádkozó néni és pár férfiember közé. Visszatekintve, talán nem az imáért. Annak jó részét nem értettem, másik részét alig vártam, hogy vége legyen. De ami abból a miliőből született, az kellett, az formált. S csak annyit szerettem volna ráadásként, hogy egyszer legyen nekem is egy olyan nagy táblájú, titokzatos könyvem.

Kettős világban éltünk. Templom és iskola nem kiegészítették egymást, hanem a szembenállás terepei voltak. De semmi nem történt körülöttem imádság nélkül.

„Isten segíts”-csel kezdődött a kapálás, lisztre vetett keresztáldással a kenyérsütés, s ha a takarásban megkondult a harang, egy emberként állt meg a mező népe déli imára, megkérdőjelezhetetlen természetességgel. Sokáig nem volt kérdés, hogy mire jó ez.

Része volt az életünknek. Aztán jött a lázadó ifjúságom. Hagytam volna, de valamiért nem hagyott. Olyan űr lett ima nélkül bennem, ami hajtott – és legtöbbször fellengzős, nagyot akaró, üres önmagamat eredményezte. Ma már vallom: az ima embernek lenni segít, mint a lelkem lélegzetvétele.

Szeretem a gyertyát. A gyertya észrevétlenül rámutat az őt körülvevő levegőre, mert a tűz nem tud levegő nélkül égni. Épp így az ember sem tud Isten éltető ereje nélkül létezni, amit az imában kapunk meg. Amire mi fordítunk időt – vagy mások fordítanak helyettünk, értünk. S ebből élünk, tudva, tudatlanul. Azért egyre inkább sarkából kifordított a világunk, mert elveszítette az ember a kapcsolatát a Létadójával. Korán megtapasztaltam, az idősek gazdagsága a sok imában töltött óra. A hogyanját nem értettem, de eredményeit láttam. Látom ma is.”

Az élet gerince

„Gyakran érkezik hozzám a kérdés, ami lelkiismeret-furdalást adó gond is: mennyit és mikor. A fáradtság miatt pedig legtöbbször a hogyant nem is merjük firtatni. Ha a kérdéseket összevonom, így hangzik: Mit csinálsz az időddel? Ha megszentelt idő, akkor már imádság. Akkor már az örökkévalóságból merített idő, Istennel megélt idő. Jó így megélni, mert az ima az életünk gerince, ami megtart mindent. Gerinc nélkül összebugyog a test. Ugyanígy ima nélkül az élet. Számomra ima nélkül nem megtervezett a nap – s mivel a napok repülnek, azon veszem észre magam, hogy nem megtervezett maga az élet! Százfelé cincálnának. S azon kapjuk magunkat, nagyon hamar, hogy összemosódik a barátság a munkával, a munka a hobbival. Hobbi a pihenéssel. Következésképpen, ha nem vagyunk éberek, azon kapjuk magunkat, hogy semmi nem szól semmiről, csak száguldva telik. Annyira kevés az időnk önmagunkra, helyes önismeretre – pedig ez az élet alapja. Ez imában és imából születik. Példa ebben Jézus. Küldetése felismeréséhez gyakran elvonul megismerni az Atya akaratát. 

László Attila

Tudatában kell lennünk annak, hogy a személyiségünk változik az idővel, változik a terhelés alatt, öröm és kudarcélmény során, magányban és életkori változások miatt. A jó barátaink és az állandó önképzés mellett, ami leginkább segít jobban megismerni önmagam, az az elmélyült Isten-kapcsolat, a komoly imaélet. A felgyorsult világ és az ima hiánya könnyen labilis emberré formál. Nem engedhetjük meg magunknak” – vallja a plébános.

Ő talál meg téged

„Sok ember csodalehívó rigmusként tekint az imára. Bajom lett, szólok kettőt – s jön, jöhet a megoldás. Az ima nem ez. Istent keresni mindenekelőtt azt jelenti, hogy Ő talál meg téged. Nagy élmény. Biztonságot ad. Nem a magam elképzelése szerint akarom formálni az élet történéseit, hanem tudom, hogy Isten jelenlétében vagyok, s ezért bizalommal ráhagyatkozom. Nagy szavak – de még nagyobb megtapasztalás a száguldva múló napjaim során, amikor egyre több a veszteség emberben, egészségben, lehetőségben, időben. Nehéz időt szentelnem magamnak, hogy a Jóistennek átadjam a napomat.

Olykor megkísért a gépiesség: imádkozom, azaz mondok. S elmarad a lényeg, hogy beszélgetek Vele!

Vagyis eléje viszem éppen adott önmagam, és csendben is tudok lenni, hallgatom Őt! Mindig sok kérésünk van. Figyeljünk: talán Ő is akar valamit mondani.

A másik »tüdő« a közösségi ima. Olyan, mint mikor a lakodalomban egyszer csak elkezd együtt énekelni a násznép. Gyönyörű, számomra mindig felemelő. De mi lenne, ha mindenki a saját nótáját fújná? Zűrzavar. Az együttlét, egymásra figyelés valami újat teremt: rész-érzést, mert megszületik a sok Énből a MI. A közösség, amelynek úgy vagyok része, hogy életet ad. Ezért lesz szegényebb, aki hanyagolja azt.

Hirdetés

Egyszeri és megismételhetetlen életünkkel, mindennapi törekvéseinkkel, gyűjtött kincseinkkel mi két világot, két hazát építünk. Az imáink során a tervrajz bontakozik ki. Én az imáim által jobban látom a hogyan továbbot. Akkor is, ha hallgat az Isten. Akkor újra, még erősebben bízni akarok. Mert bár nem látok most az előttem lévő hegyen-völgyön túl, de ha életemet Vele akarom, akkor Vele lesz majd a kiteljesedése is.”

Én benned hittem

Gyakran hallhatjuk a „racionalitás” embereitől, orvosoktól is: itt már csak az ima segíthet. És nagyon gyakran segít is. Egy koraszülött kisfiú hónapokig küzdött az életéért a marosvásárhelyi kórház koraszülöttosztályán. Többszöri újraélesztés, életmentő szívműtét és nehéz kezelések sora jutott életének első hónapjaira, volt egy pont, amikor az orvosai majdnem lemondtak róla, felszólították a szülőket, kereszteljék meg a fiukat, mert talán nem éri meg a hétvégét. A keresztelés? A rengeteg ima ereje? Vagy a professzionális orvoscsapat? Nem tudni, mi fordított a dolgokon a keresztelést követően, de a kisfiú ma már egészséges hároméves gézengúz, akiért egész faluközösség imádkozott hónapokon keresztül.

Dr. Csongvay Zsolt

Orvosok sokasága találkozott már Isten – őket felülmúló, olykor meghazudtoló – csodatevő erejével.

Dr. Csongvay Zsolt székelyudvarhelyi nyugalmazott sebész-urológus alapvetően önmagában és szakmai tudásában bízott a legnehezebb műtétek közben, de látott már csodát ő is, praxisa során nem is egyet: „Édesapám lelkész volt, de ezt a fogalmat, hogy Isten, sosem tisztázta előttem, sosem kértem, ő sem mondta. A családban sem hozódott elő ez a téma, mindamellett, hogy vasárnaponként templomba mentünk, mai napig templomba járok. Azt, hogy »Jaj, istenem, segíts meg!«, nem mondtam, nem is gondoltam soha.

Az emberek zöme szerintem akkor gondol Istenre, és hívja segítségül, amikor valamilyen nagy problémája van, ilyen a műtét is. Ekkor mondja, hogy Istenem, segíts meg, de hogy mit ért azalatt, hogy Isten, nem lehet tudni. Kicsit tabutéma is,

nem lehet erre rákérdezni. Én műtét közben, akármilyen nagy baj is volt, bevallom, nem gondoltam arra, hogy segítsen meg az Isten. Én tudtam, mit kell tennem, akkor is, ha komplikáció adódik… De igen, vannak »csodák«. Sok évvel ezelőtt egy fiatal máréfalvi asszony került hozzám gyomorrákkal. Nem lehetett radikális műtétet végezni, csak annyit, hogy ne vérezzen. Távozásakor gondoltam, szerencsétlen, gyerekei vannak. Mondtam, jöjjön vissza ellenőrzésre. Nem jött. Aztán másfél év után egyszer csak megjelent a rendelőben, mint akinek semmi baja. Ilyen eset sok van. De létezik ennek a fordítottja is. Minden rendben megy, az illető mégis meghal. Erre a beszélgetésre készülve megkérdeztem két ismerősömet, akiket korábban operáltam, hogy mire gondoltak a műtét előtt. A római katolikus azt mondta, imádkozott, hogy minden rendben menjen. A másik, a nem katolikus, azt mondta: én benned hittem.”

Ima nélkül reménytelen kóválygás minden lépés

Sándor Juliánna Szidónia belsőépítész, a Mária Rádió munkatársa így vall: „Az ima az ember legbelsőbb és legfelsőbb »ügye«.” Személyes kapcsolat a Jóistennel, beszélni, írni róla merészség, nehéz bármilyen alkotással kifejezni a kifejezhetetlent. Kegyelmi állapot még az is, hogy az ember vágyakozzon imádságot mondani. Nagymamám járt előttem jó példával. Sajátos fohászai voltak minden áldott este. Örömben, megpróbáltatásban, egészségben, betegségben, mindenkor van alkalom az imádságra, addig, amíg olyan lesz, mint a levegő vétele és a szív dobbanása, lét-szükséglet.

Sándor Juliánna Szidónia

Számos formában és megközelítésben kerestem a nekem megfelelőt. Hogy minden állapotomban legyen egy biztos pont, mert állapotonként változik az imakészségem, ahogy minden emberé. Visszatekintve is ijesztő volt, hogy valamikor a fájdalom, kiüresedés állapotában nem jutott eszembe belekapaszkodni az ima életet adó köldökzsinórjába. De mindig jön egy jóravaló teremtmény, hogy emlékeztessen: az ima az egyetlen érdemes és értelmes módja a továbbhaladásnak. Más érzés az, amikor rászánhatunk egy teljes hetet félrevonulásban, csendben. Eddig számomra ez volt a legszebb. Gyermek vagyok ezen az úton, még sokat fogok zarándokolni, csodákra nyitott szívvel-lélekkel. Ima nélkül reménytelen kóválygás lenne minden lépés.”

Magamért, másokért

Molnár Melinda hitéleti újságíró, szerkesztő, munkája közben is imádkozni tanul – évtizedek óta. „Milyen érdekes könyveket olvasol! – summázta minap munkatársam, és fellapozta a Fohászok és vallomások című, a világ legszebb imáit tartalmazó gyűjteményt, majd belenézett a Művész útjába, a Valláslélektanba is. Azonos sorrendet követek magam is. A kötött szövegű ima bárhol, bármikor elmormolható – jó esetben gyermekkorunktól. A közösségben való imádkozás sem nehéz, adottak a liturgikus keretek. Röpimában sincs hiány – szükségben, szorongásban. A haladók az elmélkedőre, szemlélődőre esküsznek.

Lehet az imáról bőséggel olvasni, de az nem tapasztalat! Kezdjünk el imádkozni, és megleljük a hit kapuját,

az Istennel való kézfogás után a párbeszéd belső hangjait, és már nem kérdés, hogy pusztába kiáltott szó-e a hittel vagy kételkedve elhadart fohász.

Sok éve, vallástanárképzőm nyitó szentmiséjén elhangzott: irodalmi pályázatot hirdetnek Márton Áron születésének jubileumára, majd a buzdítás is, imádkozzunk boldoggá avatásáért. Még ilyet a 20. században! – kételkedtem, míg mások mondták a kérőimát. Udvarhelyi szobránál félhangosan odaszóltam: Mit szólsz ehhez? Pályázat, dráma, imameghallgatás. Aztán megfeledkeztem a lehetőségről. Decemberben, szülőfalum templomában bekecses bácsiktól, hárászkendőkbe burkolózott néniktől hallván a boldoggáavatási imát, felötlött: emlékszik valaki első, ditrói káplánévére? Hónapokon át beszélgettem, levéltáraztam, de egyre reménytelenebb volt a kutatás. Megtanultam az imát is. Amikor már majdnem feladtam, a legváratlanabb módon került kezembe az alapdokumentum. Édesanyám a keresztúti ájtatosságokat ajánlotta fel abban az évben, én írtam, és szívből mondikáltam a kötött imát. Nem csupán a pályázatot nyertem meg, de fordulatot vett az életem is. Áron püspökről szólt az első könyvem és dokumentumfilmem, az államvizsga-dolgozatom a szenttéavatási akták közé is bekerült.

Azt, hogy miként lehet szemlélődő imában megélni a mindenséghez tartozást, a szlovákiai rózsaszállási tó partján éreztem meg, egy csillagfényes augusztusi estén. Egy darabig még hallottam a parti diszkó hangjait, aztán jött az, amit »óceánélménynek« nevez a lélektan. Ha elakadok az alkotási folyamatban, fellapozom a Művész útját, hogy emlékeztessen, miként lehet a Nagy Alkotóval összekapcsolódva új forrásokat lelnem világomban. Imádkozni tanít – magamért, másokért.”

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: