Asszonylét. Megnyugvás.

Bebújni a férje mellé az ágyba mindig megnyugvás volt számára. Akkor is, ha sajgott minden porcikája a rengeteg munkától, akkor is, ha a férje már aludt, de akkor is, ha alvást színlelve huncutul várta, hogy szerelmeskedjenek. Negyven évnyi esti megnyugvás. Időnként reggeli, ha hajnalban tértek haza valamilyen mulatságból. Időnként déli, amikor a rekkenő nyári melegben nem a mezőn deleltek, hanem a házban pihentek.

A negyven évnyi ágybabújós megnyugvást aztán felváltotta a hónapokig tartó riadalom. Szuszog vagy nem szuszog? Sóhajt, jajgat, sír?

Tönkrement a vesém a hadifogságban, ezt hajtogatta férje, amikor egy-egy krízist próbált túlélni. Odafagyott a lábam a földhöz, olyan hideg volt a fogságban. A barakban odafagyott a kabátom a priccshez. Fázom, fázom.  

Negyven év után aztán eljött az az este, amikor külön ágyat vetett magának, mindkettőjük nyugalmára. Az ágyak egymás után a fal mellett kínáltak nyugodalmat, és ők úgy feküdtek, hogy lássák egymást. 

Téli estéken, amikor tiszta volt az ég, a hold világított és a csillagok káprázatot vetettek a vastag hótakaróra, elméláztak az idő múlása fölött. Milyen régen volt, amikor ők fiatalok voltak, s mégis milyen hamar eltelt az a sok közösen töltött esztendő.

– Amikor apám először mondta, hogy jön hozzánk a szomszéd faluból egy fiatalember, hogy borjút vegyen tőlünk, felmásztam a létrán a csűrbe, hogy ne kelljen veled találkozzam. És onnan lestelek, hadd lám, milyen vagy?

– Mit gondolsz, miért nem mentem be a házba, apád hívására?

– Amikor másodszorra jöttél, már nem is tudom, mit akartál akkor venni, hát akkor nem bújtam el.

– Hála legyen a drága jó Istennek, hogy nem bújtál el. Abból tudtam, hogy nem is vagyok olyan rusnya neked. Ha akkor is elbújtál volna, akkor értettem volna, hogy nincs mit ott keressek többé.

A szép, csendes estéken hosszan lapozgatták emlékeiket, mélyeket sóhajtottak, időnként felkacagtak vagy sírásba fúltak.

– Emlékszel, amikor megvédtél anyáddal szemben?

– Emlékszem. Ma is azt mondanám, amit akkor. Ha azt akarják, hogy ebben az életben maradjunk, akkor hagyjanak békit neked. Mert ha nem hagynak békit neked, akkor nyakunkba vesszük a világot és más életet keresünk magunknak.

Mint amikor nyuvasztó füstön kell keresztülmenni, úgy kínozták a régi emlékek. 

Az anyósa azt vette be a fejébe, hogy ő kelleti magát az apósának. Őmaga annyira megdöbbent ettől a vádtól, hogy még egy szót se tudott kinyögni. Csak az villant át az agyán: megbolondult az idősödő asszony?! Hetekig tépelődött, hogy vajon ezt a férje tudtára kellene-e hoznia vagy sem? Tépelődésének véget vetett egy ismétlődő vádsorozat, melyet a férje is, akarata ellenére, végighallgatott. Úgy tudták, hogy elment hazulról, de közben bent volt a házban.

– A mi életünket ne tegyék tönkre! Abban a szent percben, amikor én ezt a beszédet még egyszer meghallom, vagy a feleségem nekem megmondja, abban a percben összepakoltunk és elköltöztünk, de nagyon messzire.

Apám is, anyám is foglalkozzanak a maguk dolgával. Minket hagyjanak békén. 

Negyven éven át megnyugvás volt bebújni a férje mellé az ágyba. Tíz évvel volt nála idősebb, hisz a hadifogságból hazatérők elől minden korabeli leány elkelt már. Eleinte még magázta az urát, hisz akkor úgy illet.

– Jobb, ha tegeződünk már most, mielőtt összeveszünk, hisz majd mi is úgy járunk, mint a tanítóék.

Hirdetés

– Hogy jártak?

– Amíg béke volt közöttük, egyebet se hallott az ember: édes jó uram, maga, drága jó uram, maga. Aztán amikor összevesztek csak ennyit kapott a tanító: te marha.

Ezen a történeten mindig hosszan tudtak nevetni.

Nemcsak a tíz év korkülönbség, hanem a katonaság és a hadifogság kínjai is öregítették az ő jó férjét.

Egyszer csak eljött az a reggel, amikor így szólt:

– Nincs erőm felkelni, fázom. És azóta soha többet nem kelt ki az ágyból egészséges emberként. Jó gyermekeik voltak, elhordozták az orvosokhoz, de amikor arról volt szó, hogy befektessék a kórházba, ezt mondta:

– Doktor úr, én katonaként szolgáltam a második nagy verekedésben. Kint voltam a fronton. Aztán hadifogságba estem, sajnos nem az amerikaiakhoz, hanem az oroszokhoz. Elvittek Szibériába. A halált láttam, a haláltól nem félek. Mondja meg, mennyi időm van még hátra.

A doktor így szólt: nagyjából néhány hónap.

– Legyen az én kórházam az én házam, s legjobb doktorom a feleségem! Mit szól hozzá, doktor úr?

– Legyen, mondta a doktor.

Az utolsó hetekben ruhástól dőlt az ágyra esténként, hogy amikor szólítja a férje egyből ugorhasson. Attól félt a legjobban, hogy a haláltusa kifordítja önmagából az ő délceg férjét. Fölösleges volt félnie. Valahányszor belenyilalt az elválás ridegsége és nem tudott uralkodni a kibuggyanó síráson,

a férje csitította: Ne sírj, ez így van jól. Én előre megyek, te majd jössz utánam.

Amikor a lánya férjhez ment, szeretett volna sok okosságot mondani neki a házaséletről. De csak ennyit tudott mondani: Olyan házasságod legyen, hogy szeressél bebújni a férjed mellé az ágyba, ha eljön az este.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: