A végtisztességtevő menetet nálunk a zászlóvivők vezetik. Rendszerint négyen vannak. Amennyiben a halott nő, a zászlóvivők nők, amennyiben a halott férfi, a zászlóvivők férfiak. Őket követjük mi: lelkész, énekvezér, gondnokok.
Amikor hűtőszekrényünk még nem volt, forró nyarakon a kútba engedtük le kötélen az edényt, vagy a hátsó pince legsötétebb sarkában helyeztük el, amit későbbi fogyasztásra szántunk. De öt évtizede a hűtőszekrény a legtöbb vidéki konyhában (is) elindult a státuszszimbólum emelkedőjén. Nincs szükség se kútra, se pincére, még kamrára sem, mert - a mélyszegény otthonokat leszámítva -, már a legtöbb konyhában ott tündököl. Nálunk, amikor jól meg van pakolva minden finomsággal, a gyermekek azt kérdezik: vendége
A papilak déli ablakaiból a tornyot és a templomot látni. Már 26 éve nézem ezt a tornyot és ezt a templomot, de minden ránézéskor ölébe kap az örökkévalóság. Nyolc évszázad imáját, zsoltáros énekét vélem hallani, nyolc évszázad harangzúgása emel, nyolc évszázad kiszaggatott harangjátéka fog síróra, nyolc évszázad hite ad erőt.
Valahányszor felveszem a kötényt, és megmarkolom a mosogatószivacsot, eltökélten ismételgetem magamban: most ez a munka a legfontosabb, amit elvégezhetek. Kell a tisztaság, kell a rend, hogy a lelkem lebegni tudjon, s a kedvem derűre forduljon. Himnuszt faragok magamnak arra az egy órára, ami szűkösen elég, hogy hat ember egynapi mosatlanját eltakarítsam. És dúdolom: megtisztulni jó.
Öregasszony. Egyedül él. Senkije sincs. Csak a kutyája. Remeg a keze, ahogy felteszi a nyakörvet. Mama kutyája – nyom egy cuppanós csókot a kutya pofájára.
Társaságban gyerekkorunkról anekdotázgattunk. Egymás után kerültek elő a jobbnál jobb történetek, kivel mi esett meg anno, a történelem előtti időkben. Az egyik hölgy azt mesélte, hogy kislány korában az „Ennek a kislánynak dombon van a háza” kezdetű dal második sorát, amelyben „terebély diófa nőtt az udvarára” sokáig úgy értette, hogy „gyere bé, diófa nőtt az udvarára”.
A nap már fényesen sütött, mikor felébredt. Csend volt, csak a legyek zirregtek az ablakon. Egyedül van – állapította meg. Sosem tudta ébredéskor, hogy az apja napszámra ment, vagy betért a kocsmába, és ott ragadt estig. Korgott a gyomra, hát elindult a faluba, valahol csak megkínálják étellel. A gumipapucs csattogott a lábán, hűvös volt már az árnyékban, fázott a lába. Cipőt is kell kérjek valakitől, gondolta, de egyszerre nem lehet mindent. Ezt még egy hétéves is tudja.
Hőség van, tapintható a csend. Ember, állat, mind valahol elbújva pihen. A levegő is mozdulatlan. Mintha az idő is megállt volna, végtelennek tűnik a délután. A hortenziákat meg kéne locsolni – gondolja az asszony, mikor csendben nyílik a kapu.
Minden egyes perc, amit a gyermekemmel együtt tölthetek, igazi öröm. Tudom, hogy másnak is, csakhogy egy sérült gyermeket nevelő szülőnek az idő kicsit mást jelent. Mert nem tudhatjuk, mennyit szánt nekünk a Jóisten. Minden újabb perc azt jelenti, hogy még itt vagyunk egymásnak, még itt van ő velem, velünk. És nem tudjuk, meddig marad ez így.
Van egy kutyám. Marci névre hallgat. Illetve inkább nem hallgat. Mert pontosan ért ugyan mindent (a férjemmel már románul beszélünk, ha azt akarjuk, hogy ne értse, amit mondunk, de lassan be kell vezetnünk egy második idegen nyelvet), szóval ért ugyan mindent, de fenntartja magának a jogot, hogy csak azt az utasítást hajtsa végre, amit akar. Mit tehetnék? Tiszteletben tartom a jogait.
Elsős voltam. A pap bácsi a hittanórán a lelkünkre kötötte, hogy csináljunk helyet a Kisjézusnak a szívünkben. Mentem hazafelé a ropogó hóban, a szomszéd gyerekek boldogan hógolyóztak, isánkodtak, én pedig csak törtem a fejem: hogy legyen a helycsinálás?
Májusban berobban a természet, és ez az erőteljes növekedés még azokat is kimozdítja a négy fal közül, akik nem vallják magukat természetbúvároknak. Nem véletlen, hogy május elsejét a természetben ünnepeljük.
Néhány nappal ezelőtt kerek születésnapot ünnepelt a Nőileg. Alapítók és régi munkatársak, újságírók, szerkesztők, fotósok és külsős szerzők együtt elevenítettük fel a lap történetének emlékezetes eseményeit, örömeink, nehézségeink és kalandjaink.
Egész éjszaka nyugtalanul alszom. Hajnalodik, s amíg az ébresztőt várom, végiggondolom, hogy mi az oka a nyugtalanságomnak. Meglepődöm, amikor rájövök, hogy a mesemondó versenyről van szó. Kislányom életének első mesemondó versenyéről.
Egy rendezvény sikere mindig a részletekben rejlik. Nem abban, hogy mennyit költenek rá, sokkal inkább számít az, hogy ne szemfényvesztés, hanem valódi tartalom legyen mögötte. Ennek pedig alapja és melegágya a (rendezvény)protokoll.
Hazug-cumi. Amikor csecsemőkorban nincs idő, vagy nem alkalmas a helyzet a szoptatásra, akkor ezt kapja a gyermek: hazug-cumit. Ennek az elődje a pálinkába mártogatott kenyér volt. Nagyobb gyerekeknél az utódja a telefon lett.
Az autóban ülünk. Zuhog az eső. Körülöttünk mentők szirénáznak, a közlekedésrendészet sürgölődik, teszi a dolgát. Az ablakon utat törő esőcseppek illeszkedésében próbálok rendszerességet találni. Valami logikát vagy sorsszerűséget ebben az egészben.
Ha visszatekintünk eddigi életünkre, talán mindannyian be tudunk számolni fájdalmas kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor feltámad egy szorító, görcsös érzés, miszerint nem vagyunk elég szépek, okosak, menők, tehát szeretetre méltók.
A húsvéti történetben is – csakúgy, mint a karácsonyiban – a fő cselekmény végrehajtója egy nő. A betlehemi történetben Mária életet ad a kis Jézusnak, a húsvéti történetben magdalai Mária látja meg a feltámadott Jézust.
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.
Számomra márciusban kezdődik az év, az első csokor hóvirággal és a mellkasomra büszkén tűzött márciuskával. A levetett vastag kabáttal, a buján kacérkodó széllel, a még fukarkodó napsugarakkal, az első szeplőkkel az arcomon, a hónap megannyi ünnepével.
Drága Barátnőm! Ugye érzed, hogy ma neked bomlanak a virágok? Hidd el, hogy ma neked fütyüli rekedtre magát a rigó! Hallod? Kedvenc dalodat susogja a szellő. Tudom, nehéz elhinned, de tedd meg most az egyszer a kedvemért!
Követi a divatot, de nem rabja annak, stílusa klasszikus, nőies, itt-ott egy kis izgalmas fűszerezéssel. Asztalos Ágnes kolléganőnk engedett betekintést a gardróbjába.
Rendszeresen, hetente több alkalommal fogyasztva, a gombák rákmegelőző hatásúak, D-vitaminnal látják el a szervezetet, hozzájárulnak az agy, valamint az emésztőrendszer egészségéhez, ezáltal a jobb immunitáshoz is.
Arany Prága – jutott eszembe a cseh főváros egyik jelzője, miközben emlékeimet próbáltam feleleveníteni. Pedig arany fényekben, napsütésben szűkölködött az a három nap, amit ott töltöttünk, de az élmény és emléke bennem valóban aranyértékű.
Vannak, akik úgy vélik, reggelire csak gyümölcsöt együnk, így jutunk a legtöbb energiához. Mások a bőséges reggelik mellett szólnak. Abban talán mindenki egyetért, hogy reggelizni valamit mindenképpen kellene, és ezalatt nem a bögre teát vagy kávét értik.
Földúton haladunk az erdő között, Székelyvarság Küküllő nevezetű részén. Már az odaút is sejteti, különleges helyen laknak vendéglátóink, Balog Ágoston és felesége, Katalin. És nem is csalódunk: nyugalomsziget a vadon sűrűjében.
A nyomtatott lap újraindulásának örömére gondoltunk egy merészet, s az elkövetkezőkben kis „magamutogatásba” kezdünk: betekintést engedünk kollégáink gardróbjába is. Egyúttal pedig arról faggatjuk egymást, hogy kinek mit jelent a stílus?